Tünde Mama Meséi: 37. rész, Duliful és a disznóvágás

- Szolga, hol bujkálsz? Gyere már! Kint szól a kakas, hajnalodik, ma disznóvágásba megyünk.

- Jövök már, hozok ébresztésül egy jó meleg teát!

- Hozd a csizmám meg a meleg pufajkám, hadd bújok bele, mert egész nap kint megvesz az isten hidege.

- Már mindent előkészítettem: a fotelbe a ruhád kikészítettem, a csizma az ajtóban vár, de idd meg előbb a teád.

A király szót fogadott. Behörpintette a jó meleg teát, majd sietően máris az ajtóban állt:

- Indulhatunk. Kötény, kés szerszám legyen, ma hentes feladatokat látok el. A Szolga erre felnevetett:

- No, csak óvatosan, nehogy megcsonkítsd a kezedet!

A szekérre felpattantak, a jó meleg plédbe beburkolóztak, majd egyenesen Pistáék házához hajtottak. Még az égen fent voltak a csillagok és a hold aranyló fénye is világított. A háznál már égtek a gyertyák az udvaron, a tálcán gőzölgött a forralt bor, merthogy azzal várták a királyt meg a Szolgát. Három markos legények, kik voltak a szomszédok, ott tébláboltak, jöttek segíteni a malacot leteperni.

A Szolga vállalta, hogy ő fogja a malac farkát, a király kezében volt egy nagy, piros tál, mert majd abba kavarja a vért, miből lesz jó reggeli meg a hurkába is kerül majd belőle.

Volt nagy visítás, mikor a malacot előhozták, de gyorsan elbántak vele és már pörzsölődött is a szőre.

Duliful ügyesen forgatta a fakanalat, de igazság szerint legszívesebben megbújt volna a szín alatt.

A hentes gyorsan kettévágta a jószágot, mindenféle finomságnak valót abból kivágott.

Az üstben már forrt a víz, később meg sercegett a tepertő, a teknőbe került a hurkának való, ami meg nem volt felhasználható, majd az lesz a kutyáké, mert az nekik való. A Király mindenre rácsodálkozott, hiszen eddig ő ilyet még soha nem látott.

Mire megvirradt, a konyhában a szorgos Borka meg a Szolga felesége és egy-két szomszéd elkészítette a reggelit, sült hagymás vért és pirospaprikás májat, hozzá illatos hordós káposztát és savanyú gyöngyhagymát. A Király alig bírt magával, hogy ne nyúljon bele az ételbe, mert a látványtól annyira éhes lett. Az asszonyok felvágták a kemencében sült krumplis cipót, ami úgy ropogott, mint a friss hó. Jól belakmároztak, rá megint gőzölgő forralt bort ittak, majd újra munkába álltak.

Darálták a kolbásznak valót, szelték a hússzeleteket, forralták abálásra az üstben a vizet.

De ami legjobban tetszett a királynak, az a hurka- és kolbásztöltés volt, azon biz nagyon jól szórakozott. Hajtotta a durálót, fogta a belet, a Szolga ezen sokat nevetett. Égett a munka a kezük alatt, a minden kiválóan haladt, meg bizony a forralt bor is fogyott, néha-néha a király kicsit meg is rogyott. Délutánra már a fazékban volt a töltött káposzta és csak úgy gőzölgött a disznótoros húsleves illata, míg a kamrában szépen piroslott a paprikától az abárolt szalonna.

Alizka, Pista testvére kosárkában a szomszédoknak hordott kóstolót, cserébe kapott jutalmul csokira valót. Már lassan esteledett és a konyhában mindenki a ropogós tűznél melegedett. Az asszonyok megterítettek, mert a tűzhelyen sorakoztak az étkek. A szájharmonika is előkerült a Szolga zsebéből, rá is zendített egy nótára, a királynak majd leesett az álla.

- Hát te tudsz zenélni? Eddig jól titkoltad!

- Nem tudok én annyira - szerénykedett a Szolga. Jó apámé volt a hangszer, a disznóvágáson ő is mindig elővette. Gyerekként ellestem a játékát, ez nálunk már egy hagyomány.

- De micsoda hagyomány! - örvendezett a király és kortyolt egyet a poharában lévő savanyú borából.

- Felség! Vigyázz, mert megárt! Úgy vettem észre, ma már kicsit sokat ittál!

- És hát nem szokta a kutya a szántást - kacagott fel Borka és a király vállát lágyan megsimogatta.

Jólesett neki az aggódás, mert bizony ő maga is érezte, hogy az ital kissé a fejébe szállt.

A vacsorát jóízűen elfogyasztották, még Pista beteg anyja is az asztalhoz ült, nagyon vidáman telt a disznótor, még lefolyt egy-két kupica bor. Pista is csak mosolyogta a királyt, mert annak a szeme is lassan kétfele állt, úgy ölelgette, veregette kedvesen a Szolgáját. Még dalra is fakadtak, elénekeltek jó pár népdalt. Borka anyja is megérkezett, kezében egy nagy tálcát cipelt, amin volt remegős, túrós-almás rétes. A vacsora végén a királyt a szekérhez támogatták, a nagy kosarat, miben a kóstoló volt, felrakták. Nagy nehezen feltolták a szekér padjára, jó szorosan melléült Szolgája.

- Jó Uram! Egyet se félj, vigyázok rád, nehogy az úton leguruljál.

Lassan baktattak hazafelé, a tájat már belepte a sötétség. A király valami felismerhetetlen dalt dúdolt, úgy értek a palotába.

- Jó kis nap volt ez Szolga, de jól is éreztem magam! - mondta a király boldogan.

A Szolga betámogatta a hálószobába és leültette a kedvenc foteljába. Mire a lábvizet elkészítette neki, már nem tudta nyitva tartani a szemét. - Pihenj Jó Uram, majd én megmosom a lábad és elkészítem kényelmes ágyad.