Versek



Piciny gyermek

A gyermeki szempár oly tiszta,
Nincs abban porszem, mi bepiszkítsa.
Bőre finom, illatos, haja puha, bársonyos,
Törékeny kicsiny test, mit magadhoz ölelsz.
Bújik hozzád, óvod őt,
Ártatlan nézésétől elgyengülsz.

Bölcsőjében ringatózik,
A gondok messze elkerülik.
Anyukája vigyázz reá,
Apukája büszkén néz rá.
Kezecskéje kapaszkodik,
Tejcsi után vágyakozik.

Mindenki dédelgeti,
Mint gyenge virágszálat félti.
Felhőtlen kacaját hallva,
Szíved elolvad a hangra.
Édes kis csoda,
Ahogy szemecskéjét lehunyja.
Álma nyugodt, nem rezdül ő,
Álmát vigyázza gondos szülő.

Egy piciny gyermek
Mily nagy áldás!
Nevelgetni egy életen át.
Szeretgetni, érte élni
Őáltala szeretve lenni.
Anya, gyermeked érted kiált!

Anya, te mire neveled gyermeked,
Ha esténként csak, bűvölöd számítógépedet?
Mondd, mikor vetted le a polcról mesekönyvedet?
Pedig szülőd ölében, de sokat ringatott,
Gyűröttre hajtogattátok a színes könyvlapot.

Anya, tedd már félre telefonodat,
Figyeld gyermeked, ő kérőn téged figyel!
Kis szájából csak ömlik a szó,
Fordíts értő tekinteted felé,
Légy jó hallgató.

Anya, fogd meg gyermeked kezét,
Kint vár benneteket megannyi szépség!
Te is másztál fát hajdanán!
Patak vízén vele bátran gázolj át,
Szálljatok szabadon együtt a lánchintán.

Anya, tanítsd gyermekednek, mi az emberség,
Torztükröt ne tarts te elé!
Mutass jó példát, hogy majd büszke lehess rá,
Járjon egyenesen mindig, mint a zöldellő nád.
Hisz tudod, téged ilyennek akart látni az édesanyád!



Levél anyámhoz
Drága Anyám!
Felőled álmodtam,
Veled virágos réten sétáltam.
Kézen fogtál,
Csupasz talpunk simította a fű zöldjét,
Virágok édes illata szállt felénk.

Kisgyermek voltam, védtelen.
Tudod! Olyan fürtös, cserfes, mint hajdanán.
Rajtad könnyű nyári ruha volt,
Az, amelyik - mikor örökre elmentél -
Oly sokáig a kanapén hevert.

Hajadat kedvenc kasmír kendődbe fogtad,
Mint a cseresznye, úgy piroslott ajkad.
Énekeltél, pedig soha nem szoktál,
Körülöttünk ezernyi madár táncot járt,
Én meg ültem a fűben és csodáltalak.

Nyár volt talán, nem is tudom,
Valami összezavart.
Krizantémból koszorút fontam,
Bánatkönnyem fehér szirmára hullt.
Kerestelek, hogy nyújtsál vigaszt,
Szememet elhomályosították a fénysugarak.

Drága Anyám!
Már ébren vagyok,
Most az álmaimra gondolok.
Kedves arcod látom élesen.
Virágcsokor kezemben,
Belé piros virágot kötöttem,
Jól emlékszem: ezt úgy szeretted!

Most kősírnál állok csendesen,
Anyák napján rád szeretettel emlékezem.
A szívemben mindaddig ott leszel,
Míg majdan a felhők felett a karodba veszel.
Gyermekként újra dajkálsz,

Öled melege lesz pihe-puha párnám.


Dézi kutyánk

Dézi kutyánk kedves jószág,
Nagy szeretettel nézünk mi rá.
Farkát vígan csóválgatja,
Nyelvét szájából kinyújtja.
Gombszemei beszédesek,
Kis feje közt fénylenek.
Fekete bundáján lovagkereszt,
Jól áll neki, tudja Ő ezt.
Piciny lába, ha nem lenne,
Fekete gombolyagnak nézne.

Játékos és mindig vidám,
Uralja az egész lakást.           
Ágyról párnákat földre löki,
Kanapéra úgy ugrik fel a kis blöki.
Helyezkedik, nyújtózkodik,
Nálunk „kutyajó” sora van neki!

Az ételt ő meg nem veti,
Hasát mivel tölti,
Mindegy neki.
Cukros zacskó csörren,
Sóváran néz kis szemével.
Ahogy néz ránk, ellágyulunk,
Cukorkával kínálgatjuk.

Családtagként él ő velünk,
Csahol, örül mindig nekünk.
Semmiért nem adnánk oda,
Ezt naponta meghálálja.
Imádja az egész család.
Mert ő a mi Dézi babánk.
Szívlevél

Ez az utca szív utca
Szeretet a kavicsa
Mosolyból a kerítés
Kertjében piros szívnövény.
Szép leányka öntözi
Érte szívét lelkét kiteszi
Hálás neki a növény
Kék felhőkig fel is ér.

Napsugár rá csókot lehel
Ki ránéz,
Arcáról a mosoly nem fogy el.
Szívvirága mindig nyílik
Körülötte bánat múlik.
De kit a bú kibélelt
A közeléből ízibe menjen el.

A szív növény csak arra hat
Ki örül a felkelő napnak
Ki belülről is ragyog
Vágyakozva várja a holnapot.
Mert, hogy csodák nincsenek
Égig érő szívlevelek nem léteznek.

De a mese valóra válhat
Gondozd szeretettel csoda fádat.
A szívlevelet töltsd meg élettel
Meglásd, ha így teszel
Szerető szívember leszel.



Sándor, József, Benedek

Nézd!
Ott egy ember, és követi még kettő.
Vállukon tömött zsák,
Azok szájából valami csoda kikandikál.
Csak nem meleget hoznak?
De bíz azt!
Hírhordozóik ők a tavasznak.
Az egyikük Sándor, lágy szellőt hozó,
A másik József, friss rügyet fakasztó,
A harmadik Benedek, zsákjában a nap ragyogó.

Három jó barát,
Titeket mindenki úgy várt már!
Lépteikre virágillat, madárfütty száll.
Sándor, József, Benedek...
Naptárban így jönnek sorba,
Nékik szóljon most a nóta.
Ünnepeljük neveiket,
Ékes szóval köszöntsük őket!

Zsákotok cipelni tovább
Nem kell már.
Hintsétek ránk tartalmát,
Aranyló nap mosolyát.
Reátok is szálljon áldás,
Szívből jövő jókívánság,
Napsugaras ébredés,
Igaz baráti ölelés!



Ringasd el

Szél! Ringasd el a gyermeket,
Kis testét óvatosan válladra vegyed,
Majd bölcsőjében arcára hűs szellőt fújdogálj,
Bársonyos bőrére virágillatot lehelj,
Hagyd, kicsi szeme hagy pilledjen el!

Cirógasd napsugár feje búbját és lábujját,
Járd körülötte fénylő táncodat,
Ragyogj orcájára, simogasd,
Hadd fürödjék fényben a zsenge kicsi arc!
Játszi könnyedséggel melléje feküdj,
Melegítsd őt reggeltől estéig!

Puha, illatos kicsi test,
Párnácskában kibélelt piciny száj,
Két őszinte szempár.
Békésen ringatózz az élet hajóján,
Óvó kezek vigyáznak reád,
Hisz létezésed mindenkinek nagy áldás!
Tavaszt váró
Rügy fakad a fán, simogatja napsugár.
Ágán madár cserren, vígan tovaszáll.
Fagyos földből kinőtt a hóvirág,
Harsogja a tavasz jöttét zöld szárán.

Fentebb hótól fehérlik a hegytető,
De itt lent lassan zöldell a legelő.
Üresen áll a madáretető,
Barka bársonya tavaszt hirdető.

Kertekben bimbót bont a tulipán,
Hamarosan jácint illata lebben.
Ablakunkba visszatér a fecskepár,
Csicseregve lobbannak szerelemre.

Jaj, úgy vágyom, hogy a természet ébredjen,

Csak úgy nézni, hogy a táj éledjen!




Mikor nyílnak az ibolyák

A kertekben és erdő avarján
Kidugja fejét a hóvirág.
A tavasz hírnöke e virágszál,
Koszorúba fonnám az erdő moháján.

Mikor nyílnak kéklő ibolyák,
Zöld szárán virít a kis virág.
Megbújnak a bokrok alján,
Az édes illat mindent körbejár.

Imádom a jácint illatát,
Elbűvölő ez a tavaszi virágszál.
Mikor kizöldülnek a fák,
Csokorba köthetem az orgonát.

Csodásan bontja szirmát
Kertemben a tearózsám.
A szél hordozza aranyló szirmát,
Jelezvén, hamarosan itt nyár.

Nyáron piroslik a határ,
Sétálunk tüzes pipacstáblán.
Heverészünk a repce sárgáján,
Hallgatjuk a madarak dalát.

Színesek az őszirózsák,
Rozsdásba öltöznek a fák.
Majd minden fehérre vált,
Ablakon nyílik a jégvirág.



 Versike

Ha én egyszer szabad lennék,
Azon nyomban útra kelnék!
Gyalog indulnék az útra,
Úgy sokkal érdekesebb volna.
Szereznék egy jó nagy botot,
Átugranék árkot-bokrot.
Oly cipőt vennék lábamra, 
Mely hétmérföldet vállalna

Akkor aztán elindulnék,
Hegyen-völgyön gyalogolnék.
Nem törődnék a külsőmmel,
Hajam a szél fújná széjjel.
Arcom a nap barnítaná.
De nem kennék naptejet rá.

Mennék én a nagyvilágba,
Míg el nem törne a sétapálca.
Ha eltörne, hazamennék,
Ha én egyszer szabad lennék…



Madárkák

Ezüst havon, szánkó siklik.
Nagy fehér hó sűrűn hullik.
Háztetőn és földeken.
Vastag takaró terem.
Madárkák faágon.
Kapnak havas kabátot.
Fagyosan dideregnek.
Eleséget keresgetnek.

Udvarnak közepén,
Madáretető, csupa tél.
Észrevenni alig lehet
Vastag havas a teteje.
Madárkák az odúba.
Kiscsőrükkel kopognak,
Magvacskával ropognak.

Tollacskájuk elázott,
Jeges havon csúszkálnak.
Egy kósza hógolyó,
Madár fejét súroló.
Ropog a hó alattuk,
Emelkedik a szárnyuk.
Repülnek a pelyhekkel,
Eltűnnek a nagy ködben.




Karácsonyi angyal

Karácsony este,
Parányi angyal száll a szívekbe.
Gyönge kis szárnya, selyemruhája,
Kezében aranygyertyája.

A fénye ragyog.
Piciny gyertyatartóban
Vidáman mosolyog.
Erős a lángja, nem halványsárga,
Szentestén úgy ég, mint fénylő fáklya.
Gyertyája csonkig nem tud leégni,
Szeretet ilyenkor a gyújtósa néki.

Viszi a gyertyát házról házra,
Ki ne aludjon, éberen vigyázza.
Könnyedén röppen a téli ködben,
Ott akar lenni mindünk szívében.

Éjféli csendben, angyal a mennyben
Énekel halkan, örömteli hanggal.
Orgonája hangja hallik a magasban.

Drága kicsi angyal, ott fenn a habokban,
Szemecskéje fényes, gyöngy-könnyekkel ékes.
Letekint a földre, boldog az Ő lelke,
Sugárzik az élet, ragyognak a fények:
Szent Karácsony éjjelén szeretetben égnek.



Mókás Hóember
Hull a hó,
Nagy pelyhekbe száll a földre.
Gyerekek, jöjjetek,
Építsetek hóembert!
Sok kicsi kéz, a havat gyúrja,
Máris kész nagy pocakja.

Hó gombolyag egyre nő,
Teste hízott, a feje akkora,
Nem bírja el, csak apuka!
Pincének mélyéről,
Előkerül egy rossz seprű.
A gyerekek örülnek,
Jó lesz majd a kezének.

Piros fazék rozoga
Egyik füle már oda
Felkerül fejére,
Nehogy a hó belepje.
Kik kandallóval fűtenek,
Hozzanak gyorsan szenet!
Fekete gombok ruháján,
Illenek éppen hozzá.

Vasárnapi ebédbe sárgarépa kerülne.
Jó lesz az orrának, egy szép nagy répát kap.
Szájacskája téglapor, mosolyog Ő oly nagyon.
Még hiányzik a kabátja, valamit tegyünk a hátára.
Egy kockás abroszt kap.
De még így is, majd meg fagy!
Nagyon, azért nem sajnáljuk,
Legalább sokáig meg marad nálunk.

Énekel a gyerek sereg, táncot jár,
Vidám a kis társaság.
Mindenki hahotázik,
Pedig a kezük nagyon fázik.
Ahogy ott áll olyan mókás,
Tökéletes az alkotás, szívükbe már is bezárták.
Benne új barátra leltek.
Hóember!
 Maradj nálunk egész Télen!




Tél

Hullik a hó, rázza párnáját Holle anyó,
Domboldalon siklik a szánkó.
A gyermekek kacagnak,
Ahogy a havon suhannak.

A fa ágait vastag hó takarja.
Rajta kószáló madárka,
Havas, ázott, tollbundába.
Eleséget találva, kis csőrébe bezárja,
Vidáman repül vele a határba.

Mindent fehér hó takar
A földeken hófehér paplan.
A vetés alatta megmelegszik,
Jól érzi magát kikeletig.

A kutyák hangosan csaholnak,
A friss hóban vígan taposnak.
Lábukon fehér hócsizma van,
Alig bírják cipelni a nagy hóban.

Hullik a hó, nem fáradt még Holle anyó.
Házak tetején a hósapka,
A templom tornyát is betakarta.
A város hóköntöst ölt,
Tisztát, hófehéret:
Minden Télbe öltözött.




Piros ruhás Mikulás

Kipp-kopp, ki áll az ajtóban?
Kipp-kopp, mi itt az ő dolga?
Hosszú, piros ruhája,
Hófehér a szakálla.
Kezében egy kampós bot,
Lassan, azzal vánszorog.

Ház előtt a nagy hóban,
Ott áll az Ő szánkója.
Rénszarvas áll előtte,
Aranyból van csengője.

Akkora a batyuja,
Csak két krampusza bírja!
Piros zsákban mi lehet?
Megtudjuk,
Ha jók voltak a gyerekek.
Nagy lesz majd az izgalom
Ajtónkon, ha becammog.

Itt van, itt áll előttünk,
Jaj, de nagy az örömünk!
Ültessük le, jól elfáradt,
Vidámság tölti be a házat.
Köszöntsük szép versekkel,
Ékes szóval, énekkel.

Jutalmunk sok finomság,
Mit zsákjából kiszór ránk.
Mindenkinek jut belőle,
Mert nagy a Mikulás szíve!
Alig pihent, máris tovább áll!
Sok helyen várják már.
Mikulás, jó utat!
Hozzánk jövőre is ellátogass!
Jók leszünk mi, jók bizony.
Hiszen fő a jó viszony!
Távcsöveden nézheted,
Hogy vár minden kisgyerek.




Búcsúzik az ősz

Gyöngyház színűre festi
A nap az ég alját.
Az udvaron dalolnak a fák,
Az őszi rózsa elhullatta utolsó szirmát.
Fakulnak a virágos kertek,
Szomorkásak a falevelek,
Majd végleg búcsút intenek.
A földön fagyos az avar,
Reccsen, mint a jég, talpunk alatt.
Kopár fa ágán a madarak
Csicsergő csőrükkel szőnek terveket,
Tollkabátjukat borzolja a szél,
Piciny szárnyuk hosszú útra kél.


Ködös-fázósak a reggelek,
Az ablakon át kémleled
A szomorú sötét felhőket,
A látványtól megborzong lelked.
Esténként fázósan mosolyog a hold,
Körülötte vacognak a fényes csillagok.
Meleg plédbe burkolod magadat.
Kandallódban ropog a tűz,
A parázs vörösre festi a szobát.
Legszívesebben magadhoz ölelnéd.
Melege átjárja tested minden zegzugát.
Akkor már tudod: búcsúzik az ősz,
A tél a kapuban vár, koppant egyet.
Változik a táj, zúzmarától didereg az ág.
A légben egy kósza hópihe száll és
Érzed színes és fehér, kavargó illatát.




Fenyőfácska

Kicsiny fenyőfácska,
Jó lesz karácsonyra.
Szánkóra tesszük,
Majd hazavisszük.
Szobánknak sarkába,
Lesz az ő lakása.
Aranygömböt teszünk ágára,
Ajándékot rakunk alája,
Majd mindenki körbe járja
És mosolyog ránk a fenyőfácska.

Az ünnepünk oly szép lesz,
Megérinti a lelkünket.
A kiscsengők csilingel,
Kis családunk énekel.
Olyan lesz, mint az álom,
Hisz legszebb ünnep, a Karácsony.



Kéz a kézben

Kéz a kézben sétálnék veled,
Lábunk alatt ropognának a falevelek.
Andalognánk, mint szerelmes pár,
Elrévedve járnánk az erdő utcáját.
Gyengéden magadhoz ölelnél
A természet lágy ölén.
Öledbe ülnék,
Némán ott megpihennék.

Hagynánk, hajunkat kócolja őszi szél.
Ruhátlan faágak integetnének,
Sárguló bokrok körbevennének.
Szívnánk magunkba a jó levegőt.
Csak hagynánk,
Múljon felettünk az idő.
S ha már jól megpihentünk,
Szép lassan tovább osonnánk
Oda, hol patak csordogál.
Rajta átkelnénk
S nem bánnánk,
Talpunkat, ha víz érintené.

Hideg fuvallat, ha testem átjárná,
Karoddal betakargatnál,
Homlokomra csókot lehelnél,
Puha sálad hátamra tennéd,
Hogy érezzem annak melegét.
Kéz a kézben ott csak állnánk,
Egymásra rácsodálkoznánk,
Mindketten egyet gondolnánk:
Soha ne érjen véget.




November

November ujjhegyén táncol már a tél,
Lehullott az utolsó rozsdás levél.
Ködfátyolba burkolóznak a fák,
Őszre festi a dér a bokrok rőt haját.
Fagyosan didereg a csipke az ágon,
Kökény fanyar csókját érzem a számon.
Szitáló eső fehérre vált,
Huncut hópihe el-elcsatangol,
Megpihen a földön, fehér-fekete tájon.

Szomorú krizantémok sírnak.
Drága halottaink! Szirmaik néktek nyíltak!
Pislákoló gyertya fénye az égbe száll,
A temetőben az ember dermedten áll,
Szája melegéből párát ereget,
Szemében úszik a könny.
Fázik, az arcán ott ül a pír,
Lelke a fájdalommal megküzdeni
Alig bír.

A pocsolyára hártyás virágot sző a fagy.
Kéményekből pöfékelve
Száll tova a füstgomolyag.
És mikor beköszönt a szürke est és
Kint susog a hideg szél,
Öreganyám viseltes berliner kendője
A fotelban hever,
Esténként ez nyújt nékem jó meleget.




Bús vadgalamb
(Szonett, igaz történet alapján)

Vadgalamb búsulgat a jegenyefán,
Gubbasztva siratja elhullott párját.
Ibolya nyílt, mikor örökre elszállt,
Hófehér lelke a mennybe felsétált.

Nincs turbékoló társ, csend van és magány,
Mindennap vár és vár, üldögél árván.
Így múlt el a tavasz, múlik el a nyár,
A földre letekint, a szárnyával int.

Mintha válaszokat várna az árva,
Kutatva lesi, mivé lett a párja.
Ó, te bús, néma, megözvegyült madár!

Tudom, mennyire fáj, hogy hiába vársz!
Magányosan jön el újra a tavasz,
Addigra lehet, a szíved megszakad.



 Sárga rózsa

A kertemben rózsabokor ringadoz, ringadoz,
Sárga rózsa a bokron hajladoz, hajladoz.
Szirmait lágy szellő borzolja,
Édeskés illatát árkon-bokron tovafújja.

A méhecske körülötte táncot jár, táncot jár,
Magába gyűjti édes nektárját.
Zümmögve muzsikál, muzsikál,
Apócska szárnya meg nem áll.

Egy rózsaszirom a földre száll, földre száll
Könnyedén, mint egy angyalszárny.
Ott megpihen szép csendben,
Aranyló fénye csillan a napfényben.

Tearózsa illatos, illatos,
A bokron még sok bimbó hajladoz, hajladoz.


 Szép emlékek múltból

Gyermekkori álmok tarkítják képzeletem,
Hol a házunk udvarán lépdelek.
Jó anyám virágos otthonkája hívogat,
Ölébe befészkelem magamat.
Fejem vállán pihen, érzem bőre illatát,
Megfáradt keze simogat.
Kedves hangjával nyugtat, majd álomba ringat.
Mikor szemem kinyitom, apám fölém hajol,
Védtelen testemnek erős keze biztonságot ad,
Karjain ülve vigyázza boldogságomat.
Repít fel a cseresznyefára,
Én vagyok neki a fa legszebb virága.
Kacagok, könnyeim hullnak,
Hajam gyűrűi fejemen táncot ropnak.
Morgó kutyám a fa körül szambát jár,
Lábával felszántja az udvaron lévő zöld mohát.
Majd, mikor apám újra magához ölel,
Borostás arcával arcomra csókot lehel.
Csüngtem rajta, mint a cseresznye a fán,
Érdes hangjával becézgetett apám.

Ma már udvarunkon korhadt cseresznyefa áll,
Ágaiból nem nő ki virág.
A ház fala másokra mosolyog,
Udvarnak zöld mohája szürkülő beton.
Anyám virágos kertjét az égben gondozza,
Apám fütyörészve néki a vizet hordja.
Néha-néha gondolatban az emlékekbe süppedek,
A fájó valóság felülírja a képzeletet.



A beszélő béka

Egyszer volt, hogy hol nem volt,
Hiszitek? Minden szó igaz volt!
Egy zöld béka kuruttyolt
A falu mély kútjából:
„Húzzatok ki, itt vagyok,
Lopom itt csak a napot!”
Egy szép szőke leány a kútból
Éppen vizet mert pont délben,
Hát mit lát a vödörben?
Egy béka lapít vele szemben!
Szeme dülledt,
Bőre nyálkás és zöld,
A leány ijedtében
Majd elejtette a vödröt!
„Ne nézz már így, mit bámulsz?
Végy öledbe, melegíts,
Majd megfagytam a kút mélyén!”
A leány félt és reszketett,
Elhajította kezéből a vödröt
És uzsgyi!
Sarkon fordult, szélnek eredt!
Jajveszékelt, ordított, még hátat sem fordított!
„Hát neked meg mi bajod,
Miért hagytál ott csapot-papot?” –
Kérdi tőle az apja, a bajuszát pödörve.
„Jaj, jó apám! Képzelje!
Egy nagy béka került a kút vödrébe,
De még az mind semmi,
A béka tud beszélni!”
„Még hogy beszélő béka?
Lányom! Meg vagy te húzatva?”
„Jöjjön csak, nézzük meg,
Erről két szemével győződjék meg!”
Ezzel a leány és az apja kibaktattak a kútra.
A béka a vödörben
Ott kucorgott szép csendben.
„No, te csoda állat, szólj hozzám!” –
Mordult rá a leány apja, mint egy kapitány.
De a béka csak lapított,
Nem adott ki semmi hangot.
Azt gondolta:
„Nem szólok, inkább csendben üldögélek,
Mert imént is ez a lány ordítva jajveszékelt.”
„Látod te lány! Mit beszélsz?
Ez a béka néma: nézd!
A leány félve felé ámult,
A béka éppen a szemébe bámult:
„Hát az elébb még hozzám beszélt!
Most meg reám nyújtja a nyelvét!”
„Ej, te leány, ne képzelődj,
Add inkább ide a vödröd!
Ha eddig a kútban volt,
Bízvást jól érezte magát ott.”
Ezzel a leány apja, potty:
A békát a kútba dobta legott.
Azóta is ott kuruttyol magában,
A mélységes kútnak aljában.
Bizony, bizony! Így történt.
Mert a béka tényleg beszélt!
De azóta oly nagy a haragja,
Egy szót, még annyit sem hallatott:
Örök némaságot fogadott.
Ősz a határban

Kibontotta az ősz melírozott haját,
Vándormadár száll az ég alján.
Kócos veréb szökdelve portyázik
A mező napraforgótábláján,
Csipegeti olajos magvak morzsáját.
A kukoricaszáron beértek a csövek,
Feslett csuhéból
Fénylenek ki a sárga szemek.
A nap az égen alacsonyan jár,
Fáradt sugara óvatosan simítja végig
A henger alakú bála szalmáját.
Fakó a zöld ahová szem ellát,
A táj felöltötte magára rozsdás kabátját.
Muzsikál a határ, a betakarító gépek dala száll,
Szapora kezek kötözik a zsák száját,
Megtelik gabonával télre a magtár.
Füstfátyol lebben, ropog a tűz,
Fekete tarlón izzik a parázs,
Pernye kavarog, a szántó felett
A felhők lábánál jár.
Könnyű szél egyengeti az ősz útját.
Ősz

Szellő fújdogálja arcomat.
Ősz illata lengi be utamat.
Rozsdás falevél
A földre lepereg,
Harmatos fű
Lábam alatt zizeg.
Tőkén a szőlőfürt
Édes és zamatos,
Belőle bor lesz,
Az ember meg kapatos.
Víg szüretelők szaporán szedik,
A hízott fürtöket
Puttonyba teszik.

Vén diófa
Termését elengedte rég.
Talpam alatt egy belőle reccsen,
Mint a jég.
Termése csemege,
Ízletes manna,
Az őszi avar
A földet takarja.
Galagonya izzik,
Már rég az őszt várja,
Piros csipkebogyót
A dér általjárta.

Nap apó a fák közt éppen,
Hogy csak mászik,
Fényében a táj fáradtan elázik.
A Sárhegy dombjain
Még oly színes az élet,
A lombok a fákon
Aranyba öltöztek.
Mintha festményt csodálnék:
Fényűző a látvány!
Oly csodás az ősz
A Mátra lábánál.



Búcsút int a nyár

Búcsút int a nyár,
A nap fénye kopott és lent jár.
Lassan cammog az égen,
Kissé már erőtlen.
A természet ruháját
Becsomagolta,
Szekrény mélyébe
Jól eldugta.
Szabója másikat varrt,
Pompást, színest,
Szinte fél felvenni azt!

A levegő megváltozott,
Füst kavarog.
Valahol égetnek,
Száraz levél ropog,
Tűz tánca hallatszik,
Ahogy pattog,
Lágy szellő hordja az illatot.
A madarak hangosan csiripelnek,
Szomjazva tócsák tetején szökdelnek,
A nap fényében,
Kicsit még megfürdőznek.
Jókedvük határtalan,
Szárnyuk vígan jár,
Talán azt dalolják:
Még nem ért véget a nyár!

A virágoskert fakó,
A virágok színe halovány.
Könyörögnek:
Nyílni akarnak!
Kapnak egy kis időt,
Majd szirmaik földre hullnak,
A kertek kopárrá váltak,
Az ablakokban már csak 
a muskátlik pompáznak.
Bőrünknek jólesik a fény,
Szinte magunkba gyűjtenénk!
Elgyötört testünknek
Szüksége lenne rá
Zord téli napokon,
Hogy fényét ontsa ránk.
Nap! Maradj még kicsit,
Táncold ki magad!
Úgy szeretnénk tanyázni
Pompás fényed alatt!

Búcsúzik a nyár,
Engedjük, menjen hát!
Hisz minden évszak
Annyi szépséget tartogat.
A nap sugarai
Intenek felénk,
Dolguk akadt
A Föld másik szegletén,
Ott omlik a földre
Az aranyló fény.
Búra ne hajtsuk fejünk,
Talán nem lesz rossz telünk,
Intsünk búcsút,
Hiszen vár
Jövőre is minket a nyár!
Napraforgó

Tekinteted elveszik a tájban,
Napraforgó sárgállik kint a határban.
Reggeltől estig kúszik a nap után,
Fénye átölelve ringatja az aranyló táblát.

Kis nyúl búvik meg árnya alatt,
Madár billegve tányérján matat,
Gyenge még a mag, mit kutat.
Mint anyjába a gyermek,
Kapaszkodnak a fekete szemek,
És amikor a szél itt jár, hintává változik a szár.

Sárgában pompázó virág
Tükörképében gyönyörködik a nap.
A szirmok visszamosolyognak, bármerre halad,
Kerekded fejük vágyakozva bólogat.
Bármerre tekintesz, mézben úszik a határ,
Napraforgó sárgállik zöld szárán.


Kicsengettek

 Kicsengettek, pihenjetek!
Tünde Mama is pihenni megy.
Őszig sok-sok erőt gyűjtök,
S közben sok szép mesét és verset költök.

 Elfáradt már a kakas is,
Hadd pihenjen ő is kicsit!
Régi meséim olvashatjátok,
Ha unatkoznátok majd a nyáron!:-)



Zúg az erdő

Zúg az erdő,
Libben a kendő.
Reccsen fa ága,
Hullik mohára.
Fán levél roppan,
Száll le a földre.
Valami csörte,
Jól összetörte.
Tüskés a bokor.
Nyuszika guggol.
Röppen a madár,
Egy ágra leszáll.
Mókus odúja,
Makkal kirakva.
Harkály serényen
Kopog keményen.
Feketerigó,
Fatetőn lakó.
Gomba kalapja,
Megnőtt jó nagyra.
A piros, a sárga
Színes pompája.
Fából etető,
Benne tekergő.
Felbőg a szarvas,
Agancsa hatalmas.
Az ég dörren,
Szöcske szökken.
A szél susog,
Bagoly huhog.
Eső kopog,
A föld tocsog.
Nagy a moraj,
Felhőrobaj.
Vizes a kendő
Zendül az erdő.




 Nyár

Nézd, ahogy kékellik az ég:
A felhők habtánca életre kél!
Oly haloványak, ahogy nap őket beragyogja,
Földig nyúlik aranyló sugara.


Zöldell a mező, benne pipacstábla
Belepiroslik a tájba.
Búzavirág kéklik, a repce sárga,
Olyan a színkavalkád, mint festő palettája.


A fa ága sűrű lombkoronát öltött,
Csüngnek rajta a zamatos gyümölcsök.
Bokroknak mélyében nyuszika lapul,
Egy neszre elhagyja rejtekét meggondolatlanul.


Madárkák süttetik magukat a napfényben,
Szárnyacskájuk lengedezik a nyári szélben.
Karmesterük zenére inti őket,
Csiripelő daluk bejárja e vidéket.


Szöcske szökken vakondtúrásra éppen,
Egerek hada futkároz a réten,
Patak csörgedezik, apró, színes kavicsot mos,
A távolból gőzös füttyent egy nagyot,
Míg zöld ösvényen kanyarog.
Bokor, fa, fű, virág:
 Mind elhozta a nyár illatát!



Csingilingli kiscsengő

Csingilingi kiscsengő,
Csilingelve csörrenő,
Nem cselleng Ő, csilingel,
Csengőszóval szépen cseng.
Csengettyűje csingiling,
Réz csengőcske csak úgy ring.
Csillog-villog a kiscsengő,
Csuda vígan csilingel Ő!
Fülbemászó csengőszó,
 Kiscsengő, mi néked szól!
Pitypang

Hófehér pelyhes bura a fején,
Pitypangot lenget a nyári szél.
Vetkőzteti szép csendben,
Piciny ejtőernyők repülnek.
Magasba szállnak könnyedén,
Ringatóznak a mező lágy ölén.

Kik a földön ragadtak, eszterláncot játszanak.
Hajladoznak vidáman, majd társaik után szállnak.
Hófehér az egész határ,
Pitypang szirom fel s alá jár.
Hóesést idéző,
 Nyári melegben,”igéző „


Verébtánc

Illa berek, liget felett
Csiripelnek a verebek.
Rebegtetik szárnyacskájuk,
Szél borzolja tollacskájuk.

Táncolnak a kék ég alatt,
Csak úgy ropják a madarak!
Oly hangos csivitelésük,
Szerteszéjjel száll zenéjük.

Sok apró kismadár
Fa ágaira leszáll.
Táncos lábuk megpihen,
Szárnyacskájuk elpilled.

A nyelvecskéjük! : No, az bizony megered.



 Ágaskodó gomba

Gombának kalapja,
Megnőtt az jó nagyra.
Avar már nem takarja,
Hiszen azt is kihízta.

Kapaszkodik a fa után,
Azt gondolja, az égig meg sem áll.
De a fa rámordul,
Lombját rázza morcos mód.

A gomba azt nem bánja,
Egyre jobban nyújtózkodik utána.
Egyszer csak valami megzizzen:
A fa ága nagyot reccsen.

Barna medve az erdőben,
Nagy talpával vígan lépdel.
Mi az útjába akad,
Ott kő kövön nem marad.

Hát bizony, így történt,
Csak a gomba látta a medvét.
S ahogy emelgette nagy mancsát,
Kilapította a gombát.
A medve rá se ránt,
Hiszen észre sem vette a gombát.
Május

Bíborban úszó napsugár,
Hűs szellőben ringatózó sárga cserebogár,
Zöldellő vetésben kószáló kóbor eb,
Mely a zöld fűben vidáman hempereg.
Magnóliafák körül tavaszi zsongás,
Méheknek tánca, a nektár ízének varázsa.

A nap melegében lubickol az ember,
Fényében elmerül, izzóan felhevül,
Újra és újra tőle szinte megszédül,
Sugárzik és ragyog, lelkében édes dallamok,
Mint egy szivacs, úgy szívja magába a mézédes illatot.

Májusi kavalkád sok szépségét,
Mint vízesés a patakra vízcseppjét, ontja ránk.
A természet virágát gyümölcsre váltja,
Korai cseresznye piroslik a fán,
Az eper, zöldellő levelei közül mosolyogva kandikál.

Szerelmesek sétálnak a parkban,
Vállukat már csak egy vékony sál takarja.
Gyermeki kacaj a játszótereken,
Pezseg az élet úton és útfélen.
Csodás Május mindenkit megölel,
Édeskés illata simogat bennünket, mit ránk lehel.
Feketerigó

Feketerigó,
Szivarfán lakó,
Ott tollászkodó,
Elmerengve, csendben gubbasztó.

Tudod, te rigó,
Néked dolgod csuda jó!
Irigyel téged a szélsusogó,
Kósza levelet fújó,
A nap aranysugarát hozó,
A földet esővel áztató.

Te feketerigó,
Naphosszat csak a fán ringó,
Néha egy-egy füttyöt harsogó,
Eleségért kószáló,
Csőrében sárga szalmaszálat tartó.

Ej, röpülj te rigó,
Erdőn és kaszálón,
Hűsítő folyón,
Magasba nyúló hegyi kristályon.
A párodat ott megtaláló,
A tetején fészkedet rakó,
S azt dalolva hirdető rigó!
Élni, jaj, de jó!


Altató

A Jótündér lábujjhegyen jár.
Aludjuk hamar, aludjunk már!
Nézd, a Hold pizsamáját, kihízta!
Erőtlenül kapaszkodik a csillagokba.

A reggeli pillangó régen messze jár.
Aludjunk hamar, aludjunk már!
A lámpa fénye egyre halványabban ég,
A játszótéren a hinta nyugovóra tért.

Mesekönyved mit felolvastam,
A polcon pihen.
Mellette a játékaid szundítanak csendesen.
Aludjunk hamar, aludjunk már!
A napocska fénye már máshol tündököl,
De meglásd, aranyló fénye reggelre visszajön.

Az óra mutatója ólomlábakon jár,
A szemeinkre az álommanó port hintett már.
Aludjunk hamar, aludjunk hát!
Éjszaka elbűvölő álom vár reánk.
 Aludj pici gyermek, aludj el már…
Gyertyácska

Gyertyának lángocskája
Világít be a szobába.
Imbolyog a pici láng,
Majd szikrázva táncot jár.

Faggyú olvad alatta,
Folyik, mint patakocska.
Csorog le az oldalán,
Csinál magának utacskát.

Gyertya, gyertya ragyogjál,
Hagy táncoljon az a pici láng!
Lángod szórjad szerteszét,
Arany fényed terítsd szét!

Gyönyörködünk a fényedben,
Ettől hangulatos az este.
Kerti asztal közepén és
Párkánynak szegletén
Égjen az a kicsi láng:
Ragyogjon a fénye ránk!


 Április, te kis ravasz

Április, te kis ravasz,
Mennyi meglepetést tartogatsz!
A hőmérő higanya hol lent jár,
Majd hirtelen a mennybe száll.
Reggel dér lepi be a tájat,
A madarak reszketős, fagyos táncot járnak,
Délben meg már nap elől bujkálnak.

Fa ágain a rügy fakad,
A természet ölében virágot ringat,
Gyönge hajtások a földből kibújnak,
Kicsit fázósan pislognak,
Fejecskéjükre sapkát húznának.

Fürdőzünk a nap fényében,
Itt-ott még füst gomolyog a kéményben.
Életre kelnek a veteményes kertek,
A földön friss hantok hevernek.

Április, te kis ravasz,
Hozd most már el az igazi tavaszt!
Hagy daloljanak vígan a pacsirták,
Villanypóznák drótján csicseregjen a fecskepár!
A nap arany fénye ragyogjon le a földre,
Virágok édes illata kószáljon a tavaszi szélben.




 Húsvét

Húsvétnak reggelén,
Nyuszi áll a kert szélén.
Kis kosárka kezében:
Valami piroslik benne.
Fogja a kis kosarat,
Abból piros tojást rakosgat.

Bokrok alján eldugja,
Falevéllel betakarja.
A kislányok örülnek,
Mikor a tojásra rálelnek.
Összegyűjtik egy helyre,
Majd beteszik egy csipkés szélű kendőbe.

Kis fiúcskák öltönyben,
Rózsavíz lapul a zsebükben.
Ha rózsaszára találnak,
Rálocsolnak hajára.
Illatos vízért cserébe,
Belenyúlhatnak a csipkés kendőbe.

Sok-sok tojás hímes, piros,
Alig bírják már a fiúk.
Rózsavízért fizetség
Gyűlik húsvét hétfőjén.
A leányok boldogok,
A hajuk csak úgy illatoz,
Hervadozni egy se fog.


 Tuli-tuli-tulipán

Tuli-tuli-tulipán,
Jaj de kedves virágszál!
A szirmai színesek,
Szivárványos színűek.

A jácint néki barátja,
Mézédes az illata.
Még a nap is mosolyog,
Ahogy szívja az illatot.

Kertágyások tetején
Ringatja őket a szél.
Oly szép e két virágszál,
Napjaink beragyogják.

Hírnökei a tavasznak
Szerte-széjjel már nyílnak.
Színes ruhát öltenek
A virágos kiskertek.
Jól áll nekik, pompásak,
Kikeletig hordják azt.



Bársony szárnyú pillangó

Pillangónak bársony szárnya,
Repül ki a nagyvilágba.
Mint szivárvány, olyan szép
Színes tőle a kerítés.

Könnyedén libben a kicsi szárny,
Átrepül ő hét határt.
Mezőn-réten által jár,
Menedéke egy szál virág.

Virág szára hajladozik
A pillangó rajta ringatózik.
Valami felneszel,
A Pillangó elszelel.

Tovatűnik, messze jár,
Szárnyacskája csakúgy jár.
Árkon-bokron szálldogál,
Hisz övé a nagyvilág.
Ha elfáradt, majd megáll
 S megpihen a bársony szárny.
Pocoknak arcocskája

Pici pocok arcocskája,
Belegyűjtve uzsonnája,
Mezőn van az ő lakása
A fekete föld aljába.

Zömök teste, apró füle,
A bundája barnásszürke,
Huncut ám a Pocok Úr,
Járatokba belebúj.

Megneszeli, jól hol lakhat,
Megdézsmálja a magtárat.
Étlapja változatos,
Nem igazán válogatós.

Megrágcsálja a fa gyökerét,
De nem veti meg annak kérgét.
Csinál ezzel galibát,
Néha itt-ott egy kis kárt.

Ej, Pocok Úr, jól vigyázz
Nem csak tiéd a határ!
Gyűjts magadnak magocskát
Fáról lepotyogott makkocskát!
Tömjed azzal hasadat
És a kis pofazacskódat!


 Csigaház

Csúszik-mászik a csiga,
Hátán parányi házacska.
Senkivel nem versenyez,
Van Ő neki ideje.
Ugyan a nyúl unszolja:
Vele egy versenyt futhatna!
„Tedd le szépen hátadról a házad,
Azt futócipőre váltsad!”
De a csiga kimérten,
Tovább csúszik a réten.
„Még hogy futócipő?” - dünnyögi.
Az ötletet neveti.
„Házam semmiért le nem vetném,
Hisz nélküle
Hontalan lennék én.”


 Március
A tél fújja utolsó leheletét,
Még kicsit magához tér,
Majd messze elillan.
Helyébe madárcsicsergés lép.
Fa ága rügyét kibontja,
Korai virágait csak úgy ontja.
Édes illat járja át a kerteket,
Kéklő ibolya éledezget.
A jácint bódító apró virága,
Szobánk minden szegletét átjárja.
A tulipán szirmai színesben pompáznak,
A kertek tavasz-királynői
Csak úgy sugároznak.
A nap a kék égbolton tüzesen lobog,
Melege a földre csorog.
Az illatos természet vígan dalol.
Táncoló madárkák
Viszik a hírt:
Kitavaszodott!


Pici Lili

Pici Lili a konyhában
Anyukáját körbejárja.
Kicsiny lányka felnéz rá,
Csodálja, amit csinál.
Kavargatja vacsoráját,
Hűti gőzölgő teáját.
Vízkék szemecskéje tágra nyílik,
Anyukája kérdőn rátekint.
Mit szeretnél pici lány?
Kapod rögtön a vacsorád!
Ne toporogj, kérlek, menj arrébb,
Meg ne égessen a kis fazék!
Ez nagyon veszélyes,
Kezecskéd meg ne égesd!
Fogd szépen a tányérod,
Ülj székedre az asztalhoz!
Kedvenc ételedet főztem,
Várj türelmesen, kérlek!



Lili szépen szót fogad,
Az asztalhoz elbaktat.
Babáját is odaülteti,
Amíg vár, verset mond neki:
„Baba, baba, babuci,
Rögtön készen van a hami.”
Jót kacag a versikén,
Már is kész a tejbegríz.
Jó ízűen megeszi,
Repeta is jár neki.
Anyukája elégedett,
Lili kis fejére csókot lehel.




Anyukája ölbe veszi,
Fürdővízbe beleteszi.
Illatos habokban pancsol,
Alig lehet kiszedni a kádból.
Puha ágyikója már várja,
Mesét mond neki anyukája.
Lili szájtátva hallgatja,
Kicsi kezében kedvenc babája.
Mire a mesének vége,
Szemecskéi csukódnak szépen.
Anyukája gondosan betakarja,
Jó éjt-puszit ad a kicsi arcra.
Naphívogató
Napocska ! Hol vagy, merre jársz?
Felhők között kivel játszol bújócskát?
Búvóhelyedről tekints le a földre,
Szórd fényedet kicsire-öregre!

Napocska! Hol bujkálsz?
Földön a fa ága és a vetés is nagyon vár!
Sugározd meleged a természetre,
Hadd örüljenek annak, életre kelve!

Napocska! Ne rejtőzködj tovább!
A kék égen átragyogjál!
Villás farkú fecskék hadd örvendjék jöttödet,
A nap sugarai közt, mikor táncot lejtenek,
Csicseregjenek vígan,
Kis szárnyuk mártózzék meg a tavaszban!
Vonat

Vonat kattog a sínen,
Hegyek között zakatol,
Felette a telihold.
Kanyarog a földeken,
Virágmezőn és réten.
Előtte egy alagút
Abba szélsebesen belebújt.
Csihucsihucsihuhu…

Messze még az állomás,
Pedig addig meg sem áll!
Hegyszirtek és domblankák,
Zöldellő szép fenyőfák.
Árkon-bokron csavarog,
Mint a kígyó kanyarog.
Csihucsihucsihuhu…

Óriás vasmadár az égen
A vonat feje fölött elszelel.
Sebesen menne utána,
De nincs neki két szárnya.
Így a vonat pöfögve,
Megy a sínen előre.
Csihucsihucsihuhu…

Csillagok az égbolton,
Vigyázzák a vonatot.
Közeleg az állomás,
Sok jóember reá vár.
Hallják már, hogy zakatol,
Örülik a vonatot.

Csihucsihucsihuhu



Gyógyító lúdtoll

Van nékem egy gyógytollam,
Piros és lúdtollból van.
Azzal arcod megsimítom
Szájacskádra mosolyt húzok.
Fáj valamid? Beteg vagy tán?
Meggyógyítja lúdtollacskám.
Hidd el, gyógyír az mindenre,
Boldogságfalvára repülhetsz vele.

Pihe-puha tollacska,
Szárnyat adó kis csoda.
Akkora az ereje,
Nem mese ez, hiszed-e?
Csiribiri-csiribá,
Gondold azt, hogy hozzád száll,
Még ha engem nem is látsz.


Pék süti…

Pék süti a kenyeret, illatosat, meleget.
A kocsira felteszi, és a boltba elviszi.
Eladja az eladó, nagyon örül nagyanyó!

Postás hord leveleket, meg a pénzes csekkeket.
Becsönget a házakba, Mari néni már várja.
Képeslapja érkezett, messzi rokona felelt.

Tanár áll a katedrán, olyan szépen magyaráz,
A tanulók a padban, jegyzetelik szép sorban.
Csengő jelez szünetet,
Örülnek a gyerekek.

Betegek a váróban, ülnek csendben, sápadtan.
Nővérke hívja őket szép sorban,
Az orvos a hátukat meghallgatja.
Recepttel a kezükben gyógyszertárba bemennek.
A gyógyszert ott kiváltják, otthonukban bekapják.

A kőműves házat épít, a segédje betont kavar,
Kell a téglához a jó habarcs!
Ha megépül a házikó, jöhet jó sok belevaló!
A kertész keze ápolja a kertet,
Benne majd gyönyörű virágok teremnek.

A buszon jó sok ember van,
A buszsofőr is helyén van.
Nagy kormányát tekergeti,
A buszt rendben elvezeti.

A szakács főzi az ételt,
Fakanállal kavarja serényen.
Cukrász keveri a krémet,
Süt mennyei krémest.

Óvodában a gyerekek,
Tanulnak mesterségeket.
Óvó néni sorolja, rímbe szedve elmondja.
Megtanulják szép sorban
Kinek mi a munkája.
Két Kicsi Gomb

Két kicsi gomb
Gurul a domboldalon,
Ficánkolnak vidáman.
Ahogyan ott gurulnak,
A gazdájuk fejvesztve,
Megy utánuk lihegve.
Álljatok meg, nézzétek!
Kabátujján helyetek.
Hogy járjak majd így benne,
Télen a nagy hidegbe?



A gombocskák vidulnak.
Pitypang alatt megbújnak,
Majd tovább gurulnak.
Közben megcifrázzák,
Magukat hintáztatják.
Pipacstáblához érve,
Megpihennek ők csendben.
Gazdájuk még messze jár,
Kezében a nagykabát.

De a két gomb huncutul
Már tovább is gurul.
A dombnak aljában,
Megakadtak egy faágban.
A fának törzsénél egy nagy gomba él.
A gombocskák éppen
A gomba kalapjára estek.
A gazdájuk lihegve,
Ezt észre is vette.

No, csibészek megvagytok!
Innen ti meg nem lógtok!
Fülön csípi mindkettőt,
Előveszi a varrótűt.
Így a gombok szép sorban,
Felkerülnek a kabát ujjára.
A cérna végére egy görccsel,
Nyomatékot ad tettének.
A gombocskák nem búsulnak,
Eddig is ott laktak.
Kabát ujján jól elvannak,
Ott vidáman virítanak.

 Páva - Pulyka háború




Kútkávára szállt a páva.
Illeg-billeg, kényeskedik,
Mintha jobb dolga nem volna neki.
Hangosan kiabálja, ő a baromfiudvar királya.
A pulyka ezt meghallja, mérgesen elhajtja.
Rút, rút, rút vagy te, rút, lesz itt mindjárt háború.

A kakas is odaszól, csend legyen: kukurikú!
A főnök itt én vagyok, nekem szót fogadjatok.
Ha nem tetszik itt nektek,
Más baromfiudvar után nézhettek.
A tyúkok bólogatnak, nagy egyetértésben kotkodálnak.
A szamár csak iázik, nemigen vitázik.
Olyan csacsi szegényke, nem is érti ki kezdte.
Néz bárgyún a tehénre, kérdi tőle érti-e?
Bú, legyint egy nagyot, bú, ez egy páva-pulyka háború.

Libák, kacsák gágognak, ők ebből kimaradnának.
A birkák egyet bégetnek, zamatos füvet legelnek.
Röfög a malac az ólban, de jó lenne, ha kilátna.
A páva csak nem tágít, csinálja a parádét.
A pulyka már olyan mérges, toporzékol,
Feje vörös, torkaszakadtából rikácsol.

Puli kutya, fűben hempereg, épp ideje, hogy itt rend legyen!
Megrázza bundáját, ugatva kergeti el a pávát.
Majd a pulyka után ered: most aztán már csend legyen!
Pulyka-páva nagy riadtan bemenekül a tyúkólba.
Ijedten lapulnak, szalma között megbújnak.
A baromfiudvar jót vidul, befejezték a háborút.



Madár és a Cica 

Szépen süt a napocska,
Kis madárka szállott a faágra.
Illeg-billeg, hintázik,
Nap fényében pompázik.

Fa alatt a kiscica,
Irigyeli a madarat.
Sóváran néz a fára,
Felmászna ő is utána.
Nagyot ugrik az ágra,
Huss, elrepül a madárka.




A Kislány és a Törpe

Gyere már, ne kiabálj!
Ülj ide szépen, ülj meg itt ezen a széken!
Figyelj rám, jól figyelj hát:
Mondok néked egy mesét, te pici lány!

Volt egy kislány, nyüszítős, naphosszat csak üvöltött ő.
Senkire nem figyelt, mint a tűz, úgy járt-kelt.
Ha valaki rámosolygott, hálából ő belerúgott.
Durván bánt a társaival, nem barátkozott senki vele.
Szörnyű volt a természete!

Egyszer aztán az történt, kapott ő egy Kis Törpét.
Porcelánból készítettet, szép színesre festettet.
A kislány száját húzgálta, ahogy nézett ajándékára.
Nem tetszett a portéka, polcára jól eldugta.
Este, mikor a leány szobájában épp tombolt,
Játékai hullottak le a polcról.
Tört-zúzott, mindent szétdobált, anyukája sírdogált.

No de mi történik?
A Kis Törpe a polcon egyszer csak megszólal:
- "Ej, kislány, nem szégyelled magadat,
Játékaidból ép lassan egy se marad!"-
Megszeppen a gyerek, kezét tördeli,
De a babája ruháját még gyorsan széttépi.
A Törpe újra rákezd mondókájára, komolyan néz a kisleányra:

-"Ej, hát legyen már elég!
A szüleid tudod mennyit dolgoztak, hogy mindezt megvegyék?
Nem érdemelsz mást, csak egy üres szobát!
Játékaidat most összeszedem, és magammal elviszem!
Lesznek gyerekek, kik megbecsülik, mert játékra nekik nemigen telik."-

Azzal a Törpe –hipp-hopp - az összes játékot eltüntette.
A lányka riadtan néz, dörzsöli szemét.
Hirtelen oly magányos lett, szinte remegni kezdett.
Üres lett minden, nincs maci, baba és autó, a búgócsigának is hűlt helye.
Hát mi lesz most ő vele?
Szája legörbül, sírásra áll, kis szíve most igazán fáj.
Oly keserűen hullik a könnye, hogy megsajnálja a Kis Törpe:

-"Hát nem te akartad?
Vadóc módjára mindent tönkretettél, soha semmit nem becsültél!"-
Megszólal a kislány, könyörögve mondja:
-"Drága Jó Kis Törpe!
Bocsánatot kérek! Amit tettem, mostanra megbántam.
Úgy szégyellem magam!
Nagyon szépen kérlek, add vissza a játékaim nékem!
Ígérem, minden más lesz ezután, büszke lesz rám az anyukám!
Játékaimra nagyon vigyázok én, hogy azokba kár ne essék.
Esténként szépen a helyére elrakom,
Ha lesz kistestvérkém, neki majd épségben mindet átadom!"-

Mosolyog a Törpe, a kislányt magához öleli, és egy nagy puszit ad neki.
Akkor megtörténik a csoda, a polcra visszakerülnek a játékok sorba.
Maci, autó, búgócsiga, könyvek, mit régen elfelejtett már, a por is rájuk szállt.
Örül a leányka, mindet magához venné, vidáman táncolja körbe a Kis Törpét.
Szemei ragyognak, orcája fénylik, de valami megváltozott, ő már nem a régi.

Megtanulta a leckét egy életre!
A Kis Törpe tanítását soha nem feledte.

A pici lány a széken szájtátva figyel.
A mese véget ért, de ő csak csendesen mereng.
Mélyen magába száll, majd szép halkan suttogja:

-"A Kis Törpe talán most is itt van és hallja!
Megfogadtam, ezek után mindig jó leszek!
Megeszem a finom vacsorát, szépen összepakolom én is a szobám!"-

Vidáman egy barackot nyomok fejére,
S titokban kacsintok egy nagyot a Kis Törpére.



Licsi-locsi
Licsi-locsi, pocsolya,
Manógyerek dagasztja,
Sáros lett a ruhája,
Manó Papa meglátta,
Fülön csípi, megszidja.
De Ő azt nem bánja!

Csizma szára csupa mocsok,
Jókat nevet, ahogy tocsog.
Manó papa mérges lesz,
Kézen fogja a gyereket.
No de most már irgumburg!
Azon nyomba indulunk!

Manó gyerek huncutul,
Pocsolyába belerúg.
Manó Papa nadrágja,
Máris úszik a sárba.

Manó papa,
A fejét csóválja:
Na, most aztán
Nyakig vagyunk a sárban!

Gyorsan induljunk haza,
Vár otthon Manó Mama!
Biztos nagyon bosszús lesz,
Jól megszid majd bennünket!
Mikor őket meglátja
Sárban úszó ruhában,
Összecsapja tenyerét,
Nevetve kimossa gyermekét.

Feliratkozás: Bejegyzések ( Atom )