Duliful Meséi 11-20.





11. rész
Duliful és a Csuda Vadkan 
- Szolga! Ne lazsálj! Hozd gyorsan a puskám meg a vadászruhám! Most kiváló az alkalom, hogy vadászni induljunk. Fügét is készítsd fel! Ugyan vadásznak gyenge, de mindenképpen el kell, hogy kísérjen. Tegnap este remélem, a kukoricát elszórtad az erdőben!
- Igen Jó uram! Legalább egy mázsányi kukoricát kiszórtam. Biztos vagyok benne, a vaddisznó már régen észrevette. Ma, érzem, sikeres lesz a vadászat, holnap vadpörkölttel lesz tele a lábas.
- Na, jól van már, elég a sok csacsogás, mert bennünket a sötét vadon már vár.
Felöltötték magukra a vadászgúnyát, magukhoz ragadták a vadászpuskát. A Szolga hátára vette a megtömött hátizsákot, felvették az zöld gumicsizmákat. Fügére zöld mellényként adtak, fejére egy zöld színű kiscsákót raktak.
Botorkáltak lassan a sötétben, nemsokára az erdőben a magasleshez értek.
Duliful ölbe kapja Fügét, kezére tekeri nyakörvét. Fürgén felszalad a kutyával a lesre, máris helyet foglal a vadászszékére. A szolga is támolyog utána, de ahogy lépdel, felfelé máris kiszakad a szűk nadrágja s jó nagyot reccsen.
Duliful majd megpukkad, akkorát nevet rajta fenn a széken. „Gyere már te mafla! Nem tudsz vigyázni magadra?” Szegény Szolga! Nem elég neki a most jött gondja, de még a hátát is majd leszakítja a nehéz hátizsákja.
No, de végre felküzdötte magát, és lekerülhetett a hátáról az a fránya zsák.
- Ülj már le végre, ne sertepertélj, legyél szép csendben!
-Ülök, már Jó uram - suttogja, azzal a teás termoszt már fel is rúgja.
-Jaj, te két lábon járó veszedelem, ne fájdítsd már tovább a fejemet!
Nagy nehezen végre elhelyezkedik ő is a székre. Fügét nagyon nem kötötte le az esemény, ahogy Duliful a padlóra letette, úgy csukódott be kis szeme.
A Szolga már éppen türelmetlenül fészkelődne, mikor Duliful fojtott hangon leteremtette:
„Csend legyen, Szolga! Csak csendben! Nézd! A bokorban valami csörte, ha jól látom egy világító sörte.”
A Szolga feszülten figyel, de bizony ő semmit nem lát a sötétben. De ahogy jobban kikerekíti a szemét, egy hatalmas kanra veti figyelmét.
- Milyen gyönyörű állat, ahogy a hold fénye beragyogja, lehet vagy másfél mázsa!



- Ezt megcsípjük Szolga, fel van már húzva a vadászpuska!
Megcélozza a kant, de valami megzörren a bokorban, olyan mintha a bokor még hangot is adna.
A király mérgesen odaszegezi tekintetét, éppen akkor odavetődik a holdfény, és vadmalac gyerekek bújnak elő szépen sorban. A távolból őket meg az anyjuk vigyázza.
- Fenség! Most oly közel van a kan, fogd a puskád, célozz, biztos, hogy eltalálod majd!
De Duliful csak áll csendesen és így felel: „Hisz ez egy kis család, hogyan is lőhetném én meg az apát?” A Szolga alig hisz a fülének. Sóhajt egy nagyot és mondja magában: „Micsoda nagy szíve van a fenségnek!”
A sötétben már éppen csak árnyakat látnak, no meg, hogy hűlt helye lett a sok kukoricának.
„Szolga készülj lassan, ballagunk haza!” - de hirtelen figyelmesek lesznek egy nagy zajra.
Ijedten néznek le a lesről. Hát a vadkan ott áll és még pontosan nem tudni mit, de valamit csinál.
Egyenesen a les lábához ballag, és a szemébe belenéz Dulifulnak.
Hosszasan röffent egyet, majd szeme megtelik örömkönnyel.
Ezután ahogy jött, el is tűnik, a sötét erdő mélyén elrejtőzik.
- Uram! Hallottad? Megköszönte! Bizony azt röffentette!
- Eredj már te szamár! Ki hallott még ilyet, hogy egy vadkan köszönget!
- Hallottam biz én a szívemmel, és tudom, te ugyanezt érezted!
- Jól van már, elég legyen, menjünk haza szépen! Fügét ébreszd fel, jól kivadászta magát a lelkem!
Ahogy óvatosan bandukolnak haza a sötétben, Duliful rákezd halkan csendben:
„Szolga! Bevallom őszintén, én is hallottam a Csuda Vadkant, ahogy rám meredt és hozzám beszélni kezdett. Megköszönte nékem az életét, és azt, hogy családjának meghagytam én. Oly könnyű most a lelkem, madarat lehetne talán fogatni velem! Holnap meg is ünnepeljük, egy jó kiadós főzeléket főzünk!”
Ezen jót vidulnak, és a lámpa fényében mosolyogva tovább ballagnak.
12. rész
Duliful és a betolakodó
Mikor a hold már jó magasan jár, olyan kerek, mint egy labda, a palotát fénye beragyogja.
A király áll a Szolga ajtajában, fején hófehér hálósapka és rajta hófehér, földig érő hálóruha.
„Szolga, ébredj, az ágyból kelj fel, de gyorsan, a palotában behatoló van!”
A szolga álmosan botorkál, azt sem tudja, tél van-e, vagy éppen nyár.
Felhúzza vicces mamuszát, és beengedi a királyt.
- Ne hunyorogj, ébredj már, gyere azon nyomban, Te szamár!
- Jó uram, mi baj? - kérdezi a Szolga.
- A kék szalonban valaki matat, onnan hangokat hallottam. Gyere, siess, nézzük meg, mi az.
- Jaj, csak óvatosan, ki tudja, mit akar, és miféle fenevad!
Duliful és a Szolga, lábujjhegyen, a gyertya fényében indulnak a behatoló keresésére.
A padló megreccsen alattuk, a Szolga úgy megijed, hogy azon nyomban az ágy alá ered.
„Te mafla, mit csinálsz? Gyere onnan ki!” - szól erélyesen a király.
A Szolga remegő lábbal kimászik, de a szíve helyéről majd kiugrik!
„Vedd ki a zabszemed zsebedből, és viselkedj úgy, mint egy komoly felnőtt! Óvatosan közelítsük meg a szalont. Hallod? Már megint nagyon furcsák a zajok.”

Szép lassan odaosonnak és fülüket az ajtóra tapasztva hallgatóznak.
Ahogy ott tanakodnak, Füge, a kutya az ajtót vadul kaparja.
„Csend legyen kutya, ne vadulj! A szobában lehet valaki, először is jól fülön kell csípni.”
Az ajtót a Szolga nagyon lassan nyitja.
„Látsz már valamit, beszélj?! Ha tiszta a levegő, mi is jövünk, de addig mi téged itt hátul fedezünk.
A Szolga a gyertya fényével pásztáz, de sehol semmit nem lát.
Egyszer csak, a zongora alatt, valami halkan matat.
Közelebb lép, lehajol, hát képzeljétek, mi van ott!
Egy hófehér cica összekuporodva, ahogy ott riadtan megbújik, úgy néz ki, mint egy kis kifli.
„Jó uram, gyere gyorsan! Megvan a látogatónk, itt fekszik a zongora alatt, gyere, nézd meg te magad!”

Duliful sietve bemegy, a nyomában Füge, ki csodálkozva látja a hívatlan vendéget.
Olyan édes, ahogy ott szunyókál, a király nyomban meghátrál.
- Most mit tegyünk az éjszaka közepén? Hiszen olyan picinyke még szegény!
- Szolga! No, ne állj már itt! Mi van? Földbegyökerezett a lábad? Hozz langyos tejet, ez a kis jószág hadd egyen! Addig én keresek egy kosarat, amiben egyelőre ellakhat.
Füge a kis vendéget körbeszaglássza, egyből megszereti, nem bántja.
Sőt! Mintha még vigyázna is rá, tisztes távolból fölötte strázsál.
Hozza a Szolga a gőzölgő tejet, a kis jövevény máris jóízűen lefetyel.
Majd mikor teli lesz kis gyomra, a kosárba helyezkedik kifli alakban.
Mosolyog a király, tüstént elnevezi: nem más lett a neve, mint Kifli.
Eddig olyan nagy volt az izgalom, hogy amint kinéz az ablakon, veszi csak észre: virrad.
Álmosan így a konyha felé halad.
„Hol vagy szolga? Igyunk egy teát, lefeküdni már kár!”
Így Duliful és a Szolga a hajnali fényben, szép csendben, kissé álmosan teáznak.
Füge és Kifli a zongora alatt egy kosárban jóízűen alszanak.
13. rész
Duliful és a lánykérés
- Szolga, hol vagy? Hozd a lovat, szekeret, ma Borkához megyek! Kérlek, jöjj te is, mert ma megkérem a kezét. Útközben veszünk gyémántgyűrűt, mához egy évre meglesz a menyegző!
A szolga csak bárgyún bámul: biztos, hogy valami baja van a királynak!
- Jó uram, beteg vagy? Félrebeszélsz! Biztos, hogy meg akarod kérni a leány kezét? Lehet, nincs is rá felkészülve! Mi van, ha nemet mond a menyegzőre?
- Ej, szolga, ne légy már ostoba, engem nagyon szeret Borka! Alig várja, hogy a feleségem legyen, és majd szüljön nekem jó pár gyermeket.
A Szolga csak csóválja a fejét, közben előcsalja Kiflit és Fügét. Az állatok vidáman, gyorsan a szekérre ugrálnak. Kosarukba elhelyezkednek, izgalommal várják, hogy menjenek.
Duliful ünnepi ruhát ölt, a szolga is tiszta inget vált, elvégre ünnepelnek majd.

Először az ékszerészhez mennek, hogy ott jegygyűrűt vegyenek.
Találnak is egy gyűrűt, fénylik benne a kő. „Gyönyörű!” - ámul a Szolga. „Nohát, ha ezt meglátja Borka!”
Boldog a király, csak úgy mosolyog, megveszi a gyűrűt, hozzá díszes dobozt.
Indulnak tovább, a szekérre madárka rászáll. Ej, madárka, de jó, hogy jöttél, ezen a szép napon nekem énekeljél! A madárka rá is kezd, csodálatos hangon énekel.
Halad a szekér, nem is soká Borka házához ér.
Nagy fa kapun bekopognak, de bentről hangot nem hallanak.
„Szolga, ugorj át a kapun, nézd meg: bent valaki lapul?”
A Szolga alaposan körbejárja a házat, de ő sehol senkit nem lát, hiába szólongatja Borkát.
„Hát hol lehetnek?” - búsul a király. „Most hogy fogja megkérni a leányt?” Ahogy ott tanakodásba kezdnek, egyszer csak Füge nagy csaholásba kezd.
„Mi lehet az, mi bajod, mi az, amit így ugatol?” De már a távolban látja, jön Borka, mellette Masni ugrál vígan.

Borka gyönyörű, haja szorosan befonva, a ruhája díszes, lábán a cipő fényes.
- Jó uram, hát ti meg? - pirul bele. Nem vártam vendéget, jó anyám is a piacra ment.
Kerüljetek beljebb, a tornácon a fotelban foglaljatok helyet. Hozok limonádét, biztosan megszomjaztatok, az állatoknak gyorsan vizet adok. Serénykedik a leány, jár a keze, a király szemét le sem veszi róla. Takaros, szorgalmas lány, az már biztos! Szép az orcája, jó lesz ő bizony arának!
- Édesanyád mikor ér haza? Beszédem van vele - mondja Duliful kicsit megszeppenve.
A Szolga látja ezt, gondolja, jaj, csak nehogy baj legyen! Lassan meg kell, hogy jöjjön, már kora reggel elment.
Masni, Füge és Kifli, a három jó pajtás gyorsan bebújik az asztal alá. A madárka a tornác szélére száll, és ott hallatja ékes hangát. Ott üldögélnek, hűsölnek, közben Borka édesanyja megjön.
Ősz hajú, kedves asszony. Ahogy meglátja a királyt, a lélegzete majdnem, hogy megáll.
- Felség, micsoda kedves vendég! Minek köszönhetjük, hogy hozzánk eljöttél?
A király köszörüli torkát, közbe lopva figyeli Borkát:
- Hát, csak erre jártunk, a múltkor vásárban jártunk, Borkának vásárfiát hoztunk.
Szolga, szaladj a szekérhez, hozd be a kosarat, hadd lássam, nem-e valami otthon maradt!
Megy a Szolga, hozza a kosarat, olyan nehéz, alatta majd összeszakad.
Tetszik az ajándék, a szép kelme, előkerül a finom csemege.
Borka anyja szerénykedik:
- Jaj, felség legyen már elég! Annyi mindent hoztál, nem kellett volna, elhalmozol minket minden földi jóval!
- Ugyan, - legyint a király - örömmel hoztam, legyen mindig szép a lányod Borka!
- Van itt még más is! - A Szolga egyet csuklik, Duliful mérgesen ránéz:
- Hallgass már! - mondja a király.
Fontos mondandóm van, figyelj Borkám!
A gyűrű már égeti zsebét, csak még azt nem tudja, hogyan vegye elő.
- Arra gondoltam… - kezdi a király, közben zavartan néz Borka édesanyjára.
- Szóval én most szeretném, hogy is mondjam… - néz a Szolgára zavartan.

A szolga a szemét forgatja, rá se mer nézni a királyra.
- Mondd Jó Uram bátran, hallgatlak! - mondja Borka anyja.
- Tehát azért is jöttem, hogy tőled Borkát feleségül kérjem.
Zavarában zsebében matat, a gyűrű hátha a kezébe akad.
Hirtelen csend támad, rossz előérzete van a királynak.
Borka anyja, könnyeit hullatja úgy meg van hatódva.
- No, mit mondasz, adod vagy sem? Erre kérek, felelj nekem.
- Drága Uram, azt javaslom, erre Borka válaszoljon!
Borka orcája tűzpiros, hát mit is mondjon most?
- Felség! A kérés megtisztelő, de biztos számodra én vagyok a megfelelő? Egyszerű parasztlány vagyok, látod milyen szerény hajlékban lakok. Hozzád úri nő kell, valami dáma, az való a palotába!
- Ej, hát ez a baj? - csettint a király. Nekem te kelessz, kedves Borkám!
Akkor Borka szép lassan a kezét kinyújtja.
- Felség, én a gyűrűt elfogadom, leszek a te menyasszonyod!
Duliful hirtelen azt hitte, rosszul hall. A Szolga gyorsan odarohan:
- Jó uram „igent” mondott, a gyűrűt elővegyed! No,hát hova tetted? Duliful nagy nehezen felfogta és a gyűrűt Borka kezére ráhúzta. Oly szépen csillogott az ujján, szája fülig ért, úgy örült a leány.
A madárka fütyülni kezd, Füge, Masni, vidáman csahol, Kifli, a cica egyet nyávog.
Nagy az öröm, boldog a király, el nem engedi Borkát!
- Szolga, szaladj, vidd hírül: nősül a király, közben pár üveg pezsgőt hozzál!
Ma ünneplünk, és délután kitűzzük az esküvő időpontját!




14. rész
Duliful és a torokgyulladás


- Szolga, hol vagy? Alszol? Gyere gyorsan, úgy fáj a torkom! Mondd, mit tegyek? 
Mint a kemence, úgy éget, ha nyelek!
- Jó Uram, itt vagyok, elszomorít, hogy ily nagy a bajod! No, várj csak, mi legyen? 
Megyek a konyhába és készítek egy jó mézes teát.
Gyermekkoromban nékem is ezt adott anyám.
Siet a Szolga, főzi a teát, akácmézet csurgat bele, viszi is szélsebesen a csészébe. 
Lötyög a forró tea a kezére, de a Szolga azt nem bánja, a fontos, hogy eleget tegyen
jó urának.
Duliful addig sállal betekerte a torkát, már ki sem tudja engedni a hangját.
- Királyom, megjöttem! Kortyolgasd teádat, közben megmérem a lázad.
A lázmérő, mint a nap nyáron, magasban jár. A Szolga csóválja a fejét: lázas a király.
- Fenség! Gyere, feküdj az ágyba! Pihenj, míg én a szekérrel orvosért megyek.
Már fut is a Szolga, cipőt nem is vesz, csak úgy papucsban. Útközben 
Borkának beköszön, kéri, most Dulifulhoz ő is átjöjjön. Csapot-papot ott is hagy nyomban,
hiszen vőlegénye, a király, bajban van.

Hamarosan a kastélyba érkeznek, az orvos hatalmas táskájával a lépcsőn halad, 
a Szolga előtte mutatja az utat.
- Fenség! Megjöttünk. Nézd csak, kit hoztam: itt az orvos és Borka! 
Futott velem, ahogy bajod megtudta.
A király bágyadtan felemeli a fejét, de látszik, hogy mosolyogjon, 
össze kell szednie minden erejét.
- Pihenj drága vőlegényem - mondja kedvesen Borka. Kint várakozok, 
míg az orvos bajod meg nem vizsgálja.
- Kanalat hozz Szolga! - mondja az orvos, közben a király hátához hajol, hogy
meghallgassa, nincs-e azzal gond. Valamit motyog magában, majd a kanállal
belenéz Duliful torkába.

- A tüdőd tiszta - mondja, de a torkod olyan, mint a vörös rózsa. 
Talán hideget ittál, nem vigyáztál! Máskor óvatosabb legyél, ne mohóskodj, mert
nagyon érzékeny a torkod! Szolga, menj a patikushoz, ezt az orvosságot készíttesd el!
Ha kész van, ügyelj rá, hogy a király háromszor egy kanállal belőle bevegyen.
Borka bejöhetsz! - szól a doktor. Langyos teáról gondoskodj, sok folyadék kell
a betegnek, főzz belőle eleget. Mézet is tegyél bele, de majd napközben kanalazhat
is belőle. Fenség! Neked szigorú ágynyugalom, pár napig tartsd melegen magadat. 
Majd holnap újra eljövök s megnézem az egészségedet!

Duliful behunyt szemmel hallgatja, ahogy az orvos az utasítást adja.
Borka sürög a konyhában, majd később a királyt teával kínálja.
- Jaj de jó hogy itt vagy - nyögi a király -, így jobban gyógyulok kedves Borkám!
- Igyál szépen fenség, keveset beszélj, kíméld magadat, te csak pihenjél!
A Szolga is megjött a patikustól, kis üvegcsébe folyékony gyógyszert hoz.
Óvatosan kanálba önti, és a királyt kérleli:
- Fenség! Nyisd ki a szádat, hagy öntsem bele az orvosságot!
A király kitátja a száját, hagyja tevékenykedni a Szolgáját. A gyógyszert óvatosan lenyeli,
mert bizony annak nagyon jó gyümölcs íze van.
- Ez finom! Adj még belőle!
- Azt már nem! - mondja a Szolga. Nem lehet! Az orvos nem rendelt belőle többet.
Majd este megkapod az adagod, addig rácsavarom jó erősen a kupakot.
Duliful szomorúan ezt tudomásul veszi, nem vitatkozik, most ahhoz nincs ereje neki.
Borka estig ápolja a királyt, majd elköszön vacsora tájékán:
- Holnap jövök hozzád! Aludj jól! Gyógyuljál! Holnap már egy kis erőlevest készítek
neked, egy fürjtojást is beleteszek.

Lefekvés előtt a Szolga még beadja a királynak a gyógyszert, ami Dulifulnak
most is nagyon ízlett. Az éjszaka Dulifulnak nyugtalanul telt. Hálóruhájából csavarni
lehetett a vizet. Hűséges Szolgája odaadóan ápolta, a szemét éjszaka szinte le sem
hunyta.
Korán reggel Borka már a királyi konyhában főzi a levest, alig várja, hogy vőlegényének
örömet szerezzen. Duliful már mosolygósabban fogadja, talán mintha már nem is
fájna annyira a torka.
- No, csak óvatosan! - mordul rá kedvesen a Szolga. Tudod Fenség: ma és holnap még
szigorú ágynyugalom van.
Borka egész délelőtt felolvasott. A király csodálva hallgatta. A könyv utazásokról szólt
és most jön csak rá, ő még sehol nem járt. A palotát éppen csak, hogy elhagyta.
A pár kilométerre lévő faluban szokott horgászni a folyóban.
- Drága Borka! Mennyi szép hely van a világban! Ha összeházasodunk, én most
elhatároztam, világot látunk!
Borka egy nagyot nevetett:
- Jól van fenség, de hozom most a levesedet! Szolga, kérlek, tedd tálcára a levest!
Fenség, remélem, majd mindet megeszed! A lelkemet belefőztem, csakhogy a torkod
jobban legyen! Hálából a király a levest mind egy szemig megette, a gyógyszerét
szófogadóan bevette.

Délután az orvos is meglátogatta a királyt, örömmel nyugtázta: szépen gyógyul már.
Este Borka újra elköszönt, ígérte, reggel majd korán jön.
A Szolgának nem volt már éjszaka annyi dolga, a király nyugodtabban aludt, hisz
gyógyul már a torka.
Harmadnap már talpon várja a király Borkát.
- Azt már nem! - mérgelődik a Szolga. Tüstént bújj vissza az ágyadba, ma még
nyugton legyél! Holnap talán tehetsz már egy rövid sétát.
Duliful duzzog egy kicsit, de takaróját felemeli. Visszamászik vackába, és kérdőn néz
Borkára:
- Jól van, ágyban maradok, ha nekem ma is útikönyvet olvasol!
Borka mosolyogva mondja: Óhajod parancs! Gyere, hallgasd te is kicsit, Szolga!
A nap oly gyorsan telt el, Duliful már kitűnően érezte magát este.
Mikor Borka búcsúzkodni készült, Duliful hálálkodni kezdett:
- Olyan jó, hogy vagy te nekem! Mi lett volna ebben a nagy betegségben velem?
Szolga, neked is hálás vagyok! Nem hanyagoltad el királyodat! Gondosan ápoltál,
hozzám te olyan jó voltál!
- Elég a sok beszéd fenség! Még visszaesel a betegségbe! Tettük a dolgunkat.
Az a fontos, hogy egészségben, jókedvűen újra köztünk vagy!
- mondja Borka és bólogat rá a Szolga.




15. rész
Duliful meglátogatja a kutyamenhelyet

- Szolga, te Balga, pattanj! Állítsd elő a szekeret, ma meglátogatjuk a kutyamenhelyet!
Fügét keresd meg, nem tudom, hol kószál Kiflivel. A cica ma itthon marad, a kutyák
a látványától le ne bontsák a falat – mondja Duliful mosolyogva.
Azzal el is tűnik a palotában.
A Szolga hívogatja Fügét, tűvé teszi érte a palotát, de sehol nem leli a nyomát.
Egyszer csak az udvaron megpillantja, ahogy Kiflit éppen jól megzavarja.
„Füge, Füge!” – hívogatja, de a kutya csak a farkát csóválgatja.
„Gyere már Te eb, a fenség hívat tégedet!”
Füge nagy kegyesen a Szolgához sétál, Kifli természetesen a sarkában strázsál.
„Kifli te maradsz! Nyugodtan pihenj csak el a nagy a fa alatt!”
Azzal Füge nyakára rárakta a királyi pórázt, és a kutyával már el is sétált.
Éppen időben, mert Duliful már türelmetlen:
- Siess már Te lomha, induljunk utunkra! A szekérre az összegyűjtött száraz kenyeret
feltegyed, ajándékozzuk meg vele az ebeket.
- A zsákot már régen elkészítettem, a szekéren azt el is helyeztem.
Azzal mindhárman felkerekedtek s a szekérre feltelepedtek. Útban a menhely felé,
az erdőn keresztül ahogy mentek,madár dala kísérte végig őket. A fák már zöldelltek,
alattuk ibolyák kéklettek.

- Állítsd meg Szolga a szekeret, ebből az ibolyából Borkának hagy szedjek!
Azzal már le is pattant a szekérről és szedte is az illatos ibolyát a fűből.
A Szolga is lekászálódott utána, a feleségének ő is szed egy csokrot – gondolta.
Mindketten nagyon sok ibolyát szedtek, majd egy-egy hatalmas csokrot kötöttek.
„Biztosan örülni fog Borka ha ezt a hatalmas illatos csokrot megkapja”
– mondta Duliful, és a szekér felé indul. A menhely az erdőben ugyan még nem látszott,
de a sok kutya lármája már messziről hallatszott. Hamarosan a tisztáshoz értek és már
látták is a menhelyet, ahol a kutyák éltek. Fából volt ott minden kifaragva, a tetején jó
vastag fa gerenda.
Ahogy közeledtek, a kutyák hangos ugatásba kezdtek.
A gondnok éppen ételt osztott a kutyáknak, jól megrakta étellel a kutyáknak a tálat.
- Felség, üdvözöllek! Gyere, térjél beljebb! Nézz körül itt nálunk, tekintsd meg milyen jó
sora van itt a kutyáknak, hogyan élnek itt, mit is csinálnak.
A gondnok gyorsan megmossa a kezét és már megy is a király elé:
-Jó Uram! Körbevezetlek! Tekintsd meg a menhelyet. Ez itt a kutyáknak az ebédlője,
itt lelnek mindig jobbnál jobb élelemre.
- Szolga, hozd is be a zsákot! Hoztunk a kutyáknak mi is ajándékot. Száraz kenyeret
gyűjtöttünk össze, holnap majd kapják meg ebédre.
- Azt bizony nagyon szeretik, a kenyérrel majd el lesznek estig – mondja a gondnok.
Ez a nagy helység a kutyák hálószobája, ide tereljük be őket éjszakára. A földre alájuk
meleg takarókat raktunk, hogy ne fázzanak és jobb legyen az álmuk. Itt pedig az újszülött
kutyák laknak, most legalább vagy tizenhárman vannak.
Duliful egy piciny kutyát magához ölel, csak úgy bújik hozzá az öleb.

- Milyen pihe-puha a szőre és milyen rózsaszín a kis nyelve!
- Ez a kutya alig fog majd nagyobbra nőni, mert ez egy puli.
- Aztán vadásznak való-e? – kérdi a király .
- Az bizony ám! – mondja a gondnok. - Úgy kergeti ez a vadat, hogy előtte semmi meg
nem marad.
A Szolga nézi a Királyt, de már látja is a gondolatát.

- Jó Uram! Csak nem haza akarod hozni? Bizonyára azért ölelgeted annyira azt a pulit.
- Szolga hallgass már, Fügének elkelne egy játszótárs! No, meglehet, könnyebben
megtanulna vadászni, ha ott lenne ez a másik. Hazavisszük, úgy döntöttem! 
Szolga, szerezz egy dobozt, amibe a kutyát betesszük és majd a szekéren biztonságba 
helyezzük.
Füge is előkerült valamelyik ólból, a király körül csak úgy táncol.
Észrevette a piciny jószágot a kezében, ő is fel akar ugrani melléje.
- Nyughass Füge, nyughass már! Itt van neked egy jó barát, majd otthon közelebbről
megismerheted, ki is ez a kis fekete eb!
A Szolga óvatosan átveszi a kutyát, kis fekete gombszemei szinte mosolyognak rá.
- Felség, adj hát neki nevet, hiszen mostantól a tied! – mondja a gondnok.
- Szolga, ezt most te kereszteld el!
- Gyermekkoromban volt egy kutyám, a neve mi volt, nem emlékszem már. Kis fekete volt
és mindig a búbos kemence mellett szunyókált. Én is mellé kuporodtam és vele jó nagyokat
aludtam. Így hát, ha lehet, legyen a neve búbos kemence után Bubu!
- Csavaros egy észjárás, de jól van hát! – bólint rá a király. - Folytassuk hát a sétát,
járjuk be a kutyasétányt.

Az udvaron árnyas fák között vezetett a kutyák sétálóutcája, mindenféle játék volt kirakva
rajta. A végén egy nagy kutyaitató, mellette egy friss vizet adó kút:
„Látom, jó helye van itt a kutyáknak, holnap be is számolok róla Borkának!”
Lassan a látogatás végére értek, még kicsit megpihentek, majd útra kéltek.
A szekér hátuljában helyezték el a dobozt, Füge azon nyomban odairamodott.
De nem bántotta a kicsiny kutyát, csak körbeszaglászta a mancsát.
- Jó kutya, vigyázz Bubura! – simogatta meg Fügét a Szolga.
Ahogy a szekérrel hazaúton haladtak, nagy öröme volt a királynak.
- Tudod Szolga, jó ötlet volt ez a menhely! Milyen sok kutya otthonra talál, s nem kóborol
az utcán.
- Jó Uram, bizony ám! Megmentettél több száz kutyát!
Amíg így beszélgettek, hátul a kutyák elcsendesedtek. Mindketten az igazak álmát aludták,
jól bírták a szekér rázását. Az ibolyacsokrok is mellettük díszelegtek, édeskés illatuktól 
lehet, jobban elszenderedtek.

„Borka hogy meg fog lepődni, ha meglátja a kis fekete pulit! Remélem, hamar megszokik
majd nálunk és ősszel már együtt vadászunk.” – mondja Duliful mosolyogva.
Erre nagyot bólogat a Szolga.


                       


















16. rész
Duliful és a húsvét


- Szolga, te balga! Menj a spájzba, ott az a hatalmas sonka, majd azt megfőzzük húsvétra! 
 Hozd elő onnan és tedd bele a nagy piros fazékba, hadd főjön szép lassan jó puhára!
Szalad a Szolga a spájzba,a kötélről a sonkát levágja. Olyan nehéz, ahogy cipeli a
konyhába, majd összerogyik alatta a lába. 
- De gusztusos sonka, az áldóját! Alig bírom megállni, hogy ne egyek belőle!  
Vigyed is el gyorsan énelőlem! – mondja Duliful, ahogy a Szolga a sonkát fazékban a tűzre 
rakja.
- No, azzal még várnod kell Jó Uram, mert még ennek egy darabig rotyogni kell a 
fazékban!
Azzal a Szolga egy fonott kosarat karjára vesz, mert ő bizony húsvéti bevásárlásra a 
piacra megy.
- Várj meg Szolga, én is megyek, itthon az unalom öl meg engemet!
Füge, Bubu és Kifli is ott téblábol, szeretnék kivenni részüket a bevásárlásból.
- Ti most szépen itthon maradtok, nincs keresnivalótok a piacon.
Adj nekik Szolga friss vizet és valami csemegét. Amíg megjövünk, kitartson,
nehogy Füge, Bubu és Kifli megszomjazzon!
Azzal felkerekedtek és a piacra eredtek. Volt ott nyüzsgés-zsivaj, mindenki készült a
húsvétra. Ahogy az emberek Dulifult meglátták, azon nyomban körbefogták: 
„Fenség, légy üdvözölve!” – szólt valaki, valahonnan a nagy tömegből. 
Szeretettel vették körül, és neki is mindenkihez volt egy kedves szava, a gyermekek 
fejét lágyan megsimogatta. A Szolga már türelmetlenül téblábolt, gondolta: 
„No ha ily lassan haladunk, mi lesz a sonkából?” De lassan megindultak az emberek, 
szabad utat adva a királynak. Minden kofa azt szerette volna, ha portékájuk a király 
megcsodálja. Az egyik árusnál fejes salátát vettek, a másiknál gyönyörű piros ropogós 
retket. Zamatos gyümölcs is került a kosárba, cukrozott mandula, mazsola, aszalt szilva, 
ezek mind kellenek a húsvéti kalácsba. Házi túró, tejföl és kimért tej, aránylóan sárgálló 
vaj - a király mindenből akart. Szegény Szolga nem győzött forogni, hisz a szekérre 
mindent fel kellett pakolni.

- Hol vagy már te lomha? – kiált a király, ahogy egy dobozba bepakoltat vagy ötven darab
tojást. - Gyere hamar, hozd már azt a kosarat, ezeket még belepakoljad!
Siet a Szolga, botlik a lába,majd felbukik az egyik kofába.
- Jövök már uram, itt vagyok, mondd mi az óhajod?
Mikor már mindent felpakoltak, szép lassan a szekérhez indulnak. Útközben egy rózsavíz
árusnál megálltak, színes üvegeket csodáltak.
- Szolga vegyünk mi is belőle, majd jó illatosak lesznek a lányok tőle! Válassz egy
üvegcsét magadnak, töltesd tele rózsavízzel, majd hogy megörül a feleséged, ha ezzel a 
szagos vízzel megöblíted!
A király is választott egy türkizkéz üveget, majd rózsavizet beléje tettetett.
Éppen jókor értek haza, mert már a levét majd elfőtte a sonka. Füstölt hús illat járta át a
palotát, erre jól meg is éhezett a király. A Szolga azonnal rittyentett neki finom uzsonnát:
friss ropogós kenyérrel házikolbászt. Az állatoknak is csiklandozta az orrát az étek,
merthogy azon nyomban a király mellett termettek. Jól beuzsonnáztak, meg is telt a
gyomra a királynak.

Délután tojást festettek, hímeztek, a Szolga tanított a királynak szép díszítéseket, igaz
az elején még remegett a kezében az ecset. Az asztalon a tojásokat kis kosárkákba
rakták, majd feldíszítették vele húsvétra a palotát. Egy nagy vázába aranyesőt és barkát 
helyeztek, attól a palota még vidámabb lett. A kertben a bokrokra színes tojásokat 
aggattak, alájuk agyagból nyuszikákat pakoltak. Igaz, a kutyák nehezen barátkoztak velük,
 több felvonásban megharapdálták a fejük. Kifli, a cica csak csendesen szemlélte az 
eseményt, majd a fűben egy agyag nyuszi mellett elterült. Mire esteledett, már mindennel 
készen voltak, tőlük már nyugodtan jöhetett a holnap.
Ami el is jött, nem is sokára, vasárnap délelőtt ünnepi ruhában álltak a templom kapujában.
Borkát meg az anyját várták a húsvéti misére, meg is jött egy lovas szekéren.
Fonott hajában egy gyönyörű illatos rózsa, a mise végén Dulifulnak szánja. Vörös bársony
ruhája fehér csipkével elszegve, hozzá fekete lakk cipője, mely úgy csillogott a napnak
 a fényében, főként mikor a lábát a szekérről a földre tette. A királynak még a szeme is
mosolyog, ahogy a lánnyal kezet fog.
- De szép vagy Borka, csak ámulok, el sem hiszem, hogy ez az én kis menyasszonyom!
Borka lesüti, a szemét elpirul, de nagyon jólesik neki a bók. Így szól Dulifulhoz:
- Jó Uram, mise után szeretnénk, ha Te meg a Szolgád eljönnétek hozzánk.
Jó anyám húsvéti ebédet készíttetett, szeretne megvendégelni Titeket.
- Köszönjük a meghívást, azt mi örömmel elfogadjuk, hajlékotok mise után mi
 meglátogatjuk! – válaszol Duliful kedvesen.
„No, – gondolja a szolga – ott van otthon az a szép nagy sonka, már úgy fentem rá a
fogam, de úgy gondolom, még egy darabig a jégen marad.”

A templomból egyenest Borkákéhoz hajtottak, estig ott is maradtak.
Borka anyja kitett magáért, olyan jó ebédet főzött, minden fogás után üres lett a tányér.
Délután a teraszon megteáztak, a napnak fénye már melegen sütött, kicsit perzselte is
fejüket. Uzsonna után még kicsit kokettáltak, majd szép lassan odébbálltak.
Este a Szolgával csak ráéheztek a húsvéti sonkára. Tormával, főtt tojással nyelték,
jó puha házikenyeret szeltek hozzá. A király kedvenc bora jól illett az ételhez, egy kis
kancsóval abból is benyeltek. Majd teli gyomorral nyugovóra tértek.
Volt is bajuk az alvással, forgolódtak egész éjjel az ágyban. Nehezen jött a reggel,
mindketten ébredeztek fájó fejjel. A reggelijük is ímmel-ámmal fogyasztották, a
kevésnek a felét is meghagyták.
Majd mikor az ünnepi ruhájuk felvették, a rózsavizüket zsebükbe betették, kalapjukra
egy kis barkaágat tűztek, húsvétnak hétfőjén locsolkodni mentek.
Először Palkóékhoz tértek be, kinek otthon volt mind a hét testvére.
A leányokat mind meglocsolták, cserébe piros tojást kaptak, amiket egy csipkés
kendőbe pakoltak. Kínálták Palkóéknál őket minden jóval, de illedelmesen 
visszautasították, hiszen a gyomruk még mindig fel-alá járt. 
A Szolga feleségét is meglocsolták, a jutalmuk ott is egy-két piros tojás.
Végezetül Borkákéhoz mentek, már majdnem délután volt, hogy odaértek.
Borka ma halványzöld selyemruhát viselt, ami szeme színéhez nagyon jól illett.
Az asztalon egy hatalmas tál, rajta sonka,tojás meg saláta. Mellette mazsolás fonott
kalács egy kosárban.

Egy szép locsolóverset mondott Borkának Duliful:

„Rózsavízzel kezemben,
Locsolkodni eljöttem,
Nyiladozó virágszál,
Hogy Te tovább pompázzál!
Megöntöm szép hajadat,
Illatozzék egész nap,
Locsolásért cserébe,
Piros tojás adj érte!
Keszkenőmbe elrakom
Hisz ez az én jutalmam.”

Majd nagyon óvatosan a rózsavízzel fejét megöntötte, egy gyönyörű patkolt tojást kapott
cserébe. Örült a király nagyon a tojásnak, óvatosan kezébe fogta és úgy csodálta.
Duliful egy-két falatot csipegetett, a Szolga jóformán semmit nem evett.
Borkával a kertben még kicsit sétálgattak, a jácintok a kertben már mind kinyíltak.
Oly édes volt illata a virágnak, Duliful le is szakított egy szálat Borkának.
- Kedvesem! Olyan édes és szép ez a virág, olyan, mint Te vagy, nagyon hasonlít rád!
- Jaj, Fenség, már megint zavarba hozol, de nagyon jólesik bókod!
Leültek egy padra, mint két galamb, úgy turbékoltak, Duliful lágyan simogatta kezét
Borkának.
Késő délutánig ott maradtak, majd a palotába hajtottak.
- Rengeteg piros tojás gyűlt a csipkés kendőbe, holnap Szolga gondoskodj róla, hogy
szegény a emberek gyereke ezt megkapja, a kertből is szedj össze mindent, azokat is
oszd te széjjel.
- Fenség, és mi lesz a sonkával, több mint a fele megmaradt és tegnap úgy túlettem
magamat, gondolom, te sem kívánod? Vagy lenne rá gusztusod?
- Hova gondolsz te szamár? A sonkát vidd ki a kutyamenhelyre az erdőbe, legyen a
kutyáknak eledele.
- Fenség, gondoskodom róla –mondja a Szolga –, minden kutyának jut majd egy-két
jó falat. Megmondom nekik, te küldted húsvétra, de ne haragudjanak, merthogy már
kissé madár látta!
Ezen egy jót mosolyogtak és a hálószoba felé indultak.
- Nagyon elfáradtam Szolga, tégy a lavórba meleg vizet, beleteszem lábam és úgy pihenek.
A Szolga máris szalad, hozza a lavórban a vizet, lehúzza Duliful csizmáját és óvatosan
belehelyezi mindkét lábát. Még a Király lábat áztat, a Szolga elkészíti éjszakára az ágyat.
Fél szemmel az Urát figyeli, látja, csukódik a szeme néki.
- Gyere, Jó Uram! Készen van az ágyad, pihenj le, látom, a szemed már fárad.
Duliful fáradtan felveszi a hálóruhát, lefekszik, az ágyra, a Szolga pehelypaplant takar
reája.
- Aludj Szép álmokat! – mire a Szolga e szavakat kimondja, a király már az igazak álmát 
alussza. 
17. rész
Duliful kertészkedik

- Szolga, te balga! Nézz ki az ablakon, szinte kitavaszodott! Ideje, hogy palántákat
vegyünk és a kertbe azokat eltegyük. Üzenj a kertésznek, nékünk majd ebben segítsen,
velünk együtt majd ő is ültessen!
Már fut is a Szolga a kertészhez, hogy jöjjön azonnal a Felséghez.
A kertész összeszedi magát, felteszi a szekérre a kerti szerszámját. Mire a palotába érnek, a Király már az udvaron várja őket. Éppen a kertet vizslatja, fejében már az egész palota udvart beparkosította.
A kertész nagyokat hajbókol, de a Király legyintve néki így szól:
- Elég legyen már a hajlongás, gyere és kezdjük inkább a munkát! A Szolga is ott téblábol, rakja le éppen szekérről a kerti szerszámot.
- Most mind idefigyeljetek, mert elmondom néktek az ötletem! A palotából kivezető út mellett színes virágok nyíljanak, a kertnek végében pedig legyen egy rózsalugas. Annak a parknak a közepébe tulipán hagyma kerüljön, mindenféle színben tündököljön. A kerti tó mellett jácint és nárcisz viruljon, Borkának majd mindig tudjak belőle vinni egy-egy illatos csokrot. A híd tövében aranyeső bokor nyíljon, a másik oldalán orgona virága illatozzon. A sövény aljában ibolya zöldelljen, piciny virága hadd kékelljen!

Mélyet bólogat a kertész, ahogy a Királyt hallgatja. „No lesz ennek itt jó sok dolga”- gondolja a szolga. Az állatok is ott tébláboltak, Bubu és Füge egymást kergetve, a kertészt majdnem fellökve rohant ki a kertbe. Kifli, a cica óvatosan ballag utánuk, majd unottan egy nagyot nyávog.
- Szolga, menj a kertésszel! Mit elmondtam, mindent megvegyetek, a virágpiacra együtt elmenjetek! Amíg ti beszerző úton lesztek, én bejárom újra a kertet, hátha eszembe jut még valami jó ötlet.
Ahogy Duliful fel s alá sétál, a távolban megpillantja Borkát. A lány már messziről integet, a Király sietve elé megy.
- Drága Borka! De jó, hogy eljöttél, ma éppen kertészkednék, jól jön majd a segítség, mert hogy elég mafla ez a kertész. Borka ezen jót vidul.
- Ej, Felség! Mit nem mondasz még! Hogy mafla? Majd meglásd, milyen szép kertet varázsol neked, le se tudod venni róla a szemed!
Gurul is befelé a szekér az udvaron, a Szolga és a Kertész azon tanakodnak, hová pakolják le a virágos ládákat. Végre meglelik a helyét a ládáknak, a végében a virágágyásnak. Ásót, gereblyét, kapát is hoztak, külön egy szerszámkészletet Dulifulnak.
- Jó Uram! Ezt itt külön neked hoztuk, gondoltuk, ki akarod venni a részed a munkából.
Duliful, igaz, erre éppen nem gondolt, csak az irányítás szerepét akarta kivenni a
munkából. De Borka előtt nem akart szégyenben maradni, így a gereblyével már el is kezdte a földet
kaparni. A Szolga szája mosolyra áll, ahogy meglátta mit csinál a király.

- Fenség! Vigyázz, fel ne törje a gereblye az úri kezedet, nehogy a tenyereden majd
vízhólyag teremjen!
- Hallgass már, te pupák! - szól mérgesen a Király.
A Kertész szorgalmasan méreget, megtervezi töviről-hegyire a kertet. Ki is adja az utasítást, csak úgy ugráltatja a Szolgát:
- Az a láda odamegy, abból ide hozz egyet, ezeket a töveket ebbe a földbe helyezzed, a kannában víz legyen, locsold őket rendesen. A rózsákat ide hordd, színük szerint szétszedjed, a tearózsa itt legyen a bársony piros középen! Szegény Szolga, lóg a nyelve, pedig még csak a fele van elültetve. Borka és Duliful is segédkezik, igaz a Király a maga módján, ímmel-ámmal kertészkedik. Kényelmesen meg-megpihenget, a teájából sűrűn kortyol egyet-egyet. Késő délutánra már fogyni kezd a láda, a királyi kert szépen kitavaszodott, csodálatos benne az aranyeső bokor. Duliful nem győz gyönyörködni, a portában, örömmel mutogat mindent Borkának. De hirtelen Füge és Bubu a fa alatt terem, majd vidáman átnyargalnak a friss veteményesen. A Szolga a méregtől szinte lesápad és dühösen kergeti el a kutyákat.
- No, azt már nem, pajtások, még odalesznek a gyönge hajtások! Gyerünk csak befelé a helyetekre, ott csatázhattok kedvetekre! Füge szomorúan lesütötte a szemét, de Bubunak nem lehetett kedvét szegni. Éppen a tulipánágyáson trónolt, egy szép tulipánszálat meg is kóstolt.
- No, azt a teremburáját! Ki látott még ilyet? Hát a tulipánt megetted?
A Szolga szélsebesen befogta mindkét huncut kutyát, és máris velük a palota udvaron járt.
Beterelte az ebeket, egy nagy retesszel becsukta helyüket.
- Estig most aztán egy hangotok ne legyen, legalábbis addig, míg én kertészkedem!
Duliful és Borka majd kipukkad, olyat vidulnak azon, ahogy a Szolga a kutyák ellen bosszúhadjáratot folytat.
- Drága Jó Királyom! - szól a kertész. Ezt a ládát külön neked hoztam, ebbe már nyíló krókusz hagymákat hozattam. Nézd, milyen gyönyörűek! Szép színesek, döntsd el, hová ültessem be őket!
- A hálószoba ablak alá ültessük, onnan minden reggel megcsodálhatom szépségük.

Mire beesteledett minden növénynek helye lett. A Kertész elégedetten mustrálja a kertet, a Királyra büszkén tekinget.
- Felség! Remélem, tetszik a kerted és ebben, kívánom, majd örömed leljed!
- Gyönyörű lett! - mondja a Király. Neked is ez a véleményed aranyos kis Borkám?
- Drága Jó Uram!Nagyon tetszik nekem is,ha még a növények megerősödnek és sok-sok virágot engednek, akkor lesz ez igazán pompás, majd meglásd!
A Kertész megkapta a bérét megköszönte szépen, majd elhajtott szekerével.
- Mégiscsak ügyes ember volt ez a Kertész, a palota udvarát újjávarázsolta. Amerre csak nézek, színes csoda minden, tiszta pompa!
- Bizony, bizony! - bólogat Borka.
Közben fáradtan előkerül a Szolga, a kutyák a nyomában loholtak.
- Megsajnáltam őket - mondja mosolyogva -, de megbeszéltem velük, a virágoktól tartsák távol magukat, csak a parkban szaladgáljanak, nehogy baja essen a virágágyásnak.
- Jól van Szolga, helyesen cselekedtél! Bizonyára hallgatnak rád! - mondja nevetve a Király. - No, de most már eleget gyönyörködtünk, éppen ideje, hogy pihenjünk.
- Majd én készítek vacsorát! - mondja Borka és már szalad is a konyhába.
A Szolga hálásan néz utána, mert olyan fáradt, alig tartja már a lába.

Az asztalnál jóízűen vacsoráztak az állatok is az asztal körül ugráltak. Borka őket is megetette, friss étellel táljuk teletette. Vacsora után ittak egy jázmin teát, Duliful kínálgatja Szolgáját.
- Igyál egy jó meleg teát, ma nagyon sokat dolgoztál! Nemsokára szép időnk lesz, már a kerti teraszon teázhatunk, a gyönyörű virágok közt ábrándozhatunk.
- Bizony, nagyon jó lesz! - mondja a Szolga, közben a teát a Királytól elfogadja.
Borka lassan hazafelé indul, érzékeny búcsút vesz a királytól. Duliful a kapuig kíséri Borkát, közben pihenésre inti a Szolgát. Sokáig néz még a leány után, majd lassan befelé hátrál.
 Még egyszer pillantást vet tavaszi kertjére és nyugovóra tér elégedetten.


18. rész
Duliful és a fatolvajok

- Szolga, gyere hamar! Megjáratom a lábam, szedd össze magad s mindkét kutyát hozzad! A kert végén van egy erdei ösvény, arra nézzünk szét! Hol vagy már? Ne tátsd a szád! Miért nincsenek kész a kutyák?
- Felség! Nézd, hogy futok, de ezek az ebek nem nagyon akarják szedni a lábukat.
Máskor csak úgy ugranak, most meg csak az ágy alatt alszanak.
„Bubu, Füge!” - szól rájuk erélyesen a Szolga, majd nagy nehezen a pórázt nyakukba rakja. A király már türelmetlenül toporog, majd megint a Szolgára morog:
- Olyan lomha vagy, mint egy lajhár, mire elkészülsz, a nap lassan már lent jár!
- Itt vagyunk már Királyom, elkezdhetjük a sétánkat!
A Szolgát a kutyák majd felrántják, alig tudja tartani kezében a pórázt.
„Várjatok, ne olyan hevesen, majd a kapun túl pórázotokat elengedem!” - mondja a Szolga nevetve, de bizony igen csak lóg már a nyelve. Mikor az erdei ösvényhez érnek, a Szolga szabadon is engedi őket. A király szép lassan bandukol, le-lemarad az erdeiúton. Ahogy ott baktatnak, egyszerre csak valami furcsa zajt hallanak.

- Állj meg Szolga! Hallgasd csak! Az erdőmben rajtunk kívül még valakik vannak! - mondja Duliful izgatottan.
- Csak a vadak csörtetnek az erdő mélyében, kik itt élnek - nyugtatja a Szolga, majd sétáját folytatni is akarja.
- Állj már meg, te szamár! Nézz a bokrok közé: a vad csizmában jár?
Ahogy a Szolga beleselkedik a bokorba, ott „zöldellik” egy gumicsizma. Ahogy még fentebb tekinget, már előtte is áll egy szakállas ember:
- Hát te ki vagy és is mit akarsz itt? Gyere ki a bokorból és üdvözöld királyodat!
Az ember előmászik remegő lábbal, és azon nyomban hajbókol a királynak. De a Szolga rárivall:
- Hallod? Mit keresel a királyi erdőben és hogy jutottál be ide?
- Jó Uram! Légy üdvözölve! – mondja az ember hebegve. – Képzeld, mi történt!
Elvétettem az ösvényt, valahogy idehozott a lábam, magam sem tudom, hogy merre is jártam. Eltévedtem bizony, azért voltam a bokor alatt, mert még ott is kerestem a haza vezető utat – magyarázkodik az ember lesütött szemmel.
- Eltévedtél? – kérdez vissza Duliful, de érzi, ebből a lukból hamis szél fúj.
 – Hát gyere velünk, majd hazavezetünk, csak meséld el azt nekünk, merre élsz, hol az otthonod és merre lakik a te családod?
Az ember zagyva beszédbe kezd, de közben mindig a háta mögé tekinget.
Füge és Bubu éktelen csaholásba kezdnek, mintha valamit vagy valakit kergetnének.
- Jaj, jaj! Ne bántsatok – kiabál valaki, de a fától még semmit nem lehet látni.
Akkor a szakállas ember azon nyomban könyörögni kezd:
- Jó Uram, bocsájts meg! Mi bizony fáért jöttünk az erdőbe, mentsd meg a fiaim, mert a kutyáid széttépik őket,kegyelmezz árva fejeinknek!
Duliful ránéz a Szolgára, majd így utasítja:
- Rendeld vissza a kutyákat és menj, keresd meg a fiúcskákat!
Sokáig nem kellett őket keresni, mert mindkét fiú felfutott egy fára, a kutyák pedig alattuk lesben álltak.
- Jó kutyák, nyugodjatok! Ügyesen megfogtátok a behatolót! – simogatta meg a kutyákat a Szolga, majd a nyakukra a királyi pórázt visszarakta.
Nagyon dühösek voltak az ebek, alig lehetett bírni vélek.
- No, ugrás fiúcskák, titeket a Király már vár!
Félősen lekúsznak a fáról, olyan ijedten néznek, az ember szinte sajnálja őket.
A fiúcskák leszegett fejjel a király színei elé mennek:
- Nos, hát ez a két derék dalia a fiad, akiknek ma jobb dolguk nem akadt?
- Jó Felség! Életem-halálom kezedbe ajánlom! Nincs nekik munkájuk, ott már gyújtósnak való sem akadt, csak be akartuk fűteni a házat!
- Királyom! - szól a Szolga, de Duliful csendet parancsol:
- Hallgass Szolga, hadd gondolkodjak, mert éppen az jár a fejemben, hogy őnekik milyen büntetést szabjak! Menjünk vissza a palotába, te meg vezesd ott hátul az a hármat, majd a kutyákat elzárjad! Akkora itt a lárma, hogy saját hangomat sem hallom a kutyák ugatásától!

A palotában a hivatalos terembe vezeti a Szolga őket, ott várják remegő szívvel, vajon mi lesz az ítélet. Jön is a Király, már hivatalos ruhát öltött, arca komor, szeme szúr, tehát elég bosszús. Így szól hozzájuk komolyan, nagyon hivatalosan:
- Ma nagyon rossz dolgot tettetek, meg akartatok lopni engemet! A facsemetéimben kárt tettetek, mikor azokat kifűrészeltétek! Hallgassátok hát a büntetést!
Azzal a király szigorú arccal rájuk néz: „A kutyamenhelyen dolgoznotok kell, elkél ott még jó pár szorgos kéz, mert még nincs is teljesen kész. Fizetségetek nem lesz, majd kerül nektek ott egy kis étek. Ma délután elkezdjétek a munkát, rátok ott már a felügyelő vár. Ha máskor tűzifa kell, hát kérjetek, majd valahogyan megoldjuk kéréseteket!”
A szakállas ember hálálkodik bőszen, elégedett a büntetéssel. Két fia csak megszeppenve áll, lesütött szemmel hallgatják a királyt.
- Most induljatok, otthon mindent összepakoljatok, a menhelyről hétvégente haza látogathattok, de hét közben ott kell, hogy lakjatok!
- Felség, az nekünk nem probléma, hármasban éldegélünk. Szegény feleségem tavaly itt hagyott bennünket, a felhők közé költözött, én nevelem egyedül a gyerekeimet. Szívesen dolgozunk a kutyamenhelyen, legalább ott nem lesz gondunk a fűtésre.
- Jól van elég már sok beszéd! Szolga, hol vagy, merre csavarogsz? Ugorj már, ha szólok!
- Itt vagyok Jó Uram, a hátad mögött! El sem mozdultam innen, minden szavadat figyeltem.
- Akkor eridj, kísérd ki a hívatlan vendégeket, majd gyere vissza, mert beszédem lesz veled! –utasította a Király a Szolgát. A Szolga úgy is tett, kikísérte a vendégeket és már sietett is vissza, hogy Duliful óhaját meghallgassa.
- Szolga, e három ember sorsának te leszel a felelőse, kísérd őket mindig figyelemmel! Soha ne éhezzenek és ne fázzanak, de mindezért mindig megdolgozzanak. A fáskamrájukba vitess tűzifát! Hétvégén ne legyen rá bajuk, oldódjon meg ez a szomorú gondjuk.
- Milyen jóságos vagy te Jó Uram! Meg sem érdemlik ezek a bitangok azok után, amit veled ma tettek!
- Hallgass szamár! Mindenkinek jár még egy kihívás! Ha dolgoznak becsülettel, akkor én őket, ahol tudom, segítem! És punktum! Így akarom ez az én parancsom!”
Most pedig tálalj valami uzsonnát, mert farkaséhes vagyok, a kutyák is, hallgasd, hogy ugatnak, nekik is jár némi jó falat! Ma nagyvadakat fogtak az erdőben, az ételért megdolgoztak! – mondja mosolyogva a király, hisz bosszús kedve már régen messze jár.

19. rész
Duliful és a vándorcirkusz


„Szolga, te balga, hallgasd csak! A palotán kívül valaki valami nagy zajt csap.  Szaladj, nézd hát meg, hogy mi lehet az!”
Szalad a Szolga a kapuba, egyenesen ki a hídra. Tekinget jobbra majd balra, először ő is csak a nagy zajt hallja, de ahogyan jobban kikerekíti a szemét, az úton már látja: érdekes, színes szekerek haladnak, a szekerek mellett mókás ruházatban emberek baktatnak. Elől egy bohóc halad gólyalábon, veri a dobot, valamit kiabál, de a szolga hiába fülel, mégsem hall semmit sem.

Az első szekéren varázslóruhában ül egy ember, vállán színes papagáj, csőrében egy sárga szalmaszál. Gyönyörű lányok selyemruhában, lábukon selyemtopánka, kezükben fényes karika, oly könnyedén forgatják-dobálják, szinte lenyűgözik a Szolgát. Amott meg egy ember, mintha sárkány lenne, szájából lángot lehel. A Szolga oda se mer nézni, olyan félelmetes. De a kíváncsisága csak nem hagyja, erőt vesz magán és csak megnézi, hogy jön ki az ember száján a láng.
„Még ilyet ki látott?” – gondolja. „No ha ezt a Király megtudja!” No ahogy ezt kigondolja, a palota kapuban Duliful ott áll és kiabál.
- Szolga, hol vagy hát, mi ez a karaván? Jó Uram, gyere, nézd mennyi csoda, itt haladnak a szekerek sorban! Vándorcirkusz, a bohóc azt kiabálja, hívogatnak a holnapi előadásra.
- Vándorcirkusz? – ámul a király – no, olyan helyen ő bizony még soha nem járt!
- Szolga, szaladj, tudd meg, hol s mikor lesz az előadás! – mondja izgatottan a király.
Már fut is a Szolga, nemsokára jön is vissza. Kezében egy színes cédula, csak úgy lobogtatja.
- Add már ide, hadd olvasom el, ne hadonássz itt vele!
„Közhírré tétetik, hogy holnap este a nagytisztáson, ahol áll már a cirkuszi sátor, hét órakor a cirkusz kezdetét veszi! Ki jön, pontosan érkezzen! A sátor mindenki előtt nyitva áll, siess, gyere, le ne maradjál! Az ára: fél krajcár.”
„No, akkor én ebből kimaradok, mert bizony én ezért fél krajcárt adni nem tudok” – gondolja magában a Szolga, de Duliful szinte a gondolatát hallja:
- Szolga! Szólj a feleségednek, Palkónak is üzenj, hogy itt legyen. Borka és az anyja is eljöjjön, mindenki a vendégem, itt az erszényem. A Szolga csak áll és tátja a száját.
- Mozdulj! – förmed rá a király. Mi van hát, megbénultál?
- Jaj, Felség! Olyan jó vagy hozzánk!
- Hallgass már! Indulj hát, értesíts mindenkit, hogy holnap eljöjjenek, a cirkuszi sátornál ott legyenek.

A Szolga egész éjszaka forgolódott, oly izgatott volt. Duliful is keveset aludt, őt is izgatta a cirkusz. A nap is lassabban telt el, nagyon nehezen jött el az este. A király ünnepi ruhát  vett fel, a Szolga is tiszta ruhát váltott, fehér inget és hozzá fekete kabátot és nadrágot. 
A lábára ünnepi papucsát húzta, úgy indult a királlyal a cirkuszba. Borka és az anyja éppen akkor érkeztek mikor Dulifulék a sátorhoz értek:
- Borka, kedvesem! Mutasd magad! Jaj de szép selymes a hajad és milyen jól áll benne az a gyönyörű csatt, talán csak nem tőlem kaptad?
Ezen jót mosolyogtak majd a vattacukor árushoz indultak. Milyen érdekes csemege, mintha egy nagy hó gombolyag egy pálcára tekeredne. A király mindenkinek vásárolt egy pálcát, csodálkozva nézte, ahogyan a cukorka rászáll. A Szolga is alig tudott betelni a látvánnyal, alig tudta mit kezdjen a pálcával s a rajta lévő cukorkával. A felesége is megérkezett, a Szolga nevetve fogadja:
- Asszonykám, gyorsan gyere! Nézd, mi van a kezemben? Édes hógolyót eszek, csakúgy ragad a kezemben. Jóízűen fogyasztják a csemegét, közben az emberek nagyot hajbókolnak, hangosan köszöngetnek a királynak.
A sátorban a királyi páholy el volt már készítve, bársony karosszékek sorakoztak körben, a király a fő helyen ült. Mellette Borka foglal helyet, majd az anyja és a Szolga a feleségével, mögöttük Palkó a családjával.

Nagy csinnadrattával kezdődött a műsor, a zenekar vidám zenéket játszott. Majd megjelent a bohóc, a vállán egy kis majommal, kinek a kezében cintányér fénylett. Ahogy összecsapta annak tányérját, mindig majd leverte a bohóc orrát. Ezen az emberek annyira nevettek, székükről majdnem leestek.
Aztán meg elefántokat vezettek a porondra, az idomár őket egy pattogós ostorral hajtotta. Az elefántok színes hordókra ültek, majd egyszerre térdre ereszkedtek, utána meg két lábra álltak, az ormányukkal meg trombitáltak. A Szolga szájtátva figyelte őket, de Dulifulnak is nagyon tetszett.
A függöny mögül vicces kalapban hófehér kutyák vakkantgattak, majd kis biciklirepattantak.
Körbe-körbe haladtak, majd a manézs közepén mind egy nagy színes szőnyegre ugráltak.
Három aranyos póni lovacska követte őket, fejükön bordó strucctoll repdesett, a gondozó a hátukra tette az ebeket, majd a póni velük lassan ügetett. A közönség a produkcióttapssal jutalmazta, a kutyák pedig mind egytől egyig meghajoltak.

Az előadás szünetében málnaszörpöt ittak és törökmézet szopogattak. Izgatottan várták a folytatást, volt is ezt követően nagy ámulás. A kupolában az akrobaták már készülődtek, csillogó strasszokkal kirakott dresszt öltöttek. Borka oda se mert nézni, szemét kezével eltakarta, mikor a hintán lóbálózó férfi a nőt elhajította. Oly könnyedén röpült a másik hintára, mint egy kismadár a vékony ágra. A közönség is egy nagyot sikoltott, majd dübörögve tapsolt. A zsonglőrök mutatványa meglehetősen tetszett a Szolgának.
Egykerekű biciklin parádéztak, hol karikát, hol pedig csörgő alakú rudakat dobáltak.
„Vajon, hogy csinálják?”– gondolta. „Én még két almát sem tudnék elkapni, nem még ennyi mindent! Milyen ügyes ez az ember!”
A finálé is fergeteges volt, az összes fellépő a porondon volt. Hatalmas zászlót vittek körbe, a bohóc a dobját csakúgy verte. A kismajmok a közönség közé kifutottak, ölébe ültek Dulifulnak. Volt nagy nevetés, no meg egy kis riadalom, ahogy végigszaladtak a királyon. A Szolga aggódva nézte, meg ne sérüljön Őfelsége. De Duliful hangosan hahotázott, főként mikor a kismajom odafutott Borkához.
A leány lágyan megsimogatta a majom kobakját, az türelmesen hagyta magát.
A harsonák jelezték az előadás végét, nagy tetszéssel tapsolt a közönség.
Duliful még egy teára meghívta a palotába a társaságot, az élményt mesélve szinte mindenki egymás szavába vágott:
- Micsoda este volt, mennyi csoda! – mondta merengve a Szolga.
- Az már biztos, színes egy előadás volt, nagyon a kedvemre való volt! – válaszolta Duliful.
Abban mindannyian egyetértettek: szép, tartalmas este volt, mit együtt töltöttek.
Még mindent pontról pontra felidéztek, csakúgy záporoztak az élmények.
Késő éjszaka volt, mire nyugovóra tértek.


20/1. rész
Duliful és a nagy utazás
Meghívást kap Tömpidáriából


- Szolga, te balga, szaladj! Az ablak alatt – nézd – egy postagalamb halad! 
Rohan a szolga ki az udvarra, úgy siet, majdnem rálép a galambra. Ahogy nézi a madarat, látja a szárny alatt egy selyemzsinórral átkötött levél van. Óvatosan leveszi róla a levelet, és azon nyomban Dulifulhoz ered.
- Hozom, már itt van! – lobogtatja a viaszpecséttel ellátott levelet.
- Nyisd ki hamarjában, nézzük csak ki írhatta! Olvasd már te lomha, halljam, mi van 
beleírva!


De a szolga csak áll és bámul, egy szó, annyi nem jön ki a torkából.
- No, mi lesz már! – förmed rá a király.
- Jó uram! Soha nem jártam iskolába, betűt soha nem vetettem, így hát az olvasás nem  igazán megy nékem.
- Még ilyet! – szörnyülködik a király. No, add hát! Hadd látom, mit rejt az iromány! 
No, hát ez egyenesen Tömpidából érkezett, ez mily örvendetes! Tömpi király írt személyesen, igaz még ez életemben egyetlen szót nem beszéltem ővele. 
Vendégségbe hív hosszú hétvégére, azt írja, érkezzünk oda ünnepi ebédre.

- Vendégségbe? – tátja nagyra száját a Szolga. Talán még ilyet soha nem hallottam volna!
- Eredj már te szamár! Hát vendégségben tényleg te sehol nem jártál? De ahogy ezt kimondta, meg is torpan, mert rájön, ő maga is ugyan ebben a helyzetben van. Mert bizony vendég még ő maga sem volt tán, hisz a palotáján kívül csak Borkáéknál járt.
- De sebaj, ha hívtak megyünk, azon nyomban neki is készülünk! Hozz papírt, tollat, megírom a választ!
A meghívást jó szívvel elfogadom, holnap reggel el is indulok. Szolga, kösd ezt a válasz levelet a galambra, vigye hírül, indulunk a nagy útra! Készítsd elő a szekeret, patkold a lovakat, hozd elő a pincéből a ruhásládákat!
A Szolga, lót-fut, bizony az utazás miatt ő már nagyon izgul.
- Fügét, Bubut és Kiflit nem visszük a hosszú útra, reméljük, délután átjön Borka, az állatokat, míg nem leszünk itthon, az ő felügyeletére bízom. Így nyugodt leszek felőlük, hogy jó kezekben lesznek, hiszen Borka imádja őket. Ahogy ezt Duliful kimondja, már meg is jelenik az ajtóban Borka.
- Jaj kedvesem, de jó, hogy megjöttél! – mondja a király örvendezve. 
Képzeld, meghívólevél érkezett,Tömpi király vendégül akar látni engemet!
- Hát ez nagyszerű! – csapja össze tenyerét Borka. Hát tényleg jó, hogy jöttem, felkészítelek a nagy útra!
Szolga, hozd a ládát, átnézem a faragott szekrény tartalmát! Jaj, valami ki ne maradjon, a király nehogy valamit itthon hagyjon! Húzza-vonja a ládát a szolga, rengeteg neki a dolga. De késő délutánra minden előáll, nyugodtan utazhat majd másnap a király.
- Az ajándék, az még kimaradt. Valamit kell, hogy vigyek, üres kézzel vendégségbe nem mehetek! Borka segíts, mit tanácsolsz, mit vigyek Tömpi királynak? – kérdi Duliful, mert hát ez igen nagy gond.
- Jó Uram! A kertedben csodálatos törperózsák teremnek hízott bokrokon, rengeteg rózsa illatoz. Tömpi király maga is picinyke, de jól meg van terebélyesedve. Találó lenne egy jó vaskos rózsafa, a földből kivesszük s egy csodálatos porcelán kaspóba beleültetjük.
- Jaj, hát te milyen okos vagy! A rózsa telitalálat, bizonyára Tömpi király nagyon fog örülni a rózsának! Szolga, hozd az ásót a rózsakertbe, Borka, kérlek te is gyere!

Gyönyörű illatos rózsalugason haladnak át, majd ezt követik a még csodálatosabb bokorcsodák.
- Ó, Királyom! Melyiket válasszuk? Hiszen ez mind olyan szép, az ember csak mosolyog, ha reájuk néz, és az illatuk, mint a sárgán gyöngyöző méz. – mondja Borka, aki éppen egy rózsát szagolgat.
A Szolga eközben az ásóval vállán vár a királyi parancsra.
- Legyen az a tűzpiros virágú bokor! – mondja Duliful. Az ember szeme szinte lángol, ha ránéz.
- Jó választás! – mondja Borka. Gyere, gyorsan ásd ki Szolga!
A Szolga óvatosan körbeássa, majd a földet jól meglazítja, fogja és kihúzza a bokrot. 
Majd egy királyi címeres porcelán kaspóba ülteti, és reggelig hűvösre helyezi.
Hát ezzel megvolnánk! – mondja a király. Úgy gondolom, az úti csomagunk lassacskán összeáll. Szolga, most már jólesne egy kis uzsonna – mondja korgó gyomorral Borka.

A Szolga bólogat és már a konyha felé el is halad. Duliful meg Borka a hűvös teraszra mennek, majd ott üldögélnek. Közben Füge, Masni, Bubu és Kifli is előkerül, eddig játszadoztak a palota körül. Úgy néz ki, a jószágok is éhesek, mert az étel illatára mind előkerültek. Jön a Szolga, kezében egy hatalmas ezüsttálca, jól meg van rakva sok-sok finomsággal. Az állatoknak is jut belőle, tálkájukat a Szolga megtölti bőven.
- Gyere te is Szolga, ülj ide közénk, bizonyára a sok munkában te is megéheztél!
- Jóságos vagy Uram hozzám! – és egy nagy mosoly jelenik meg a szolga arcán.
Hármasban ott üldögéltek és a másnapi utazásról beszélgettek. Nagy az izgalom, egymás szavába vágnak, igazán jó napja van ma a királynak.
- Felség – szól a Szolga, – szeretnék hazamenni egy-két órára, a feleségemmel én is összepakolnám a ruhámat!
- Menj csak Szolga bátran, de a vacsoráig visszatérj a palotába!
- Köszönöm Uram, máris indulok, az utamat én egy-kettőre megjárom!
- Isten veled Szolga! – mondja kedvesen Borka. Vigyázz majd holnap a hosszú úton a Királyra!
- Nyugodj meg lelkem! – mondja a Szolga. Jobban vigyázok én királyomra, mint magamra.
Duliful és Borka édes kettesben maradnak, mint két gerlepár, úgy turbékolnak, egymáshoz szép szavakkal szólnak:
- Drága Borkám! Máris hiányzol, pedig még el sem mentem a palotámból!
- Felség! Meglásd, ez a pár nap, mint a madár, elszáll! Minden nap sokat gondolok rád, gondosan ügyelem a palotád! Az állataidnak gondját viselem, számolom majd a napokat, mikor újra velem leszel!
- Az jó! – sóhajt a király, azzal lágyan megcsókolja Borkát.



20/2-3. rész
 Utazás és a vendégség 

- Szolga hol vagy? Nézz ki! Az ég már pirkad. Állj elő a szekérrel, legyél fél óra múlva indulásra készen. Hosszú út vár ránk, mire elérjük Tömpidáriát. A Szolga előbotorkál, még le se vette hálósipkáját. Álmosan ásítozni kezd, de Duliful ráförmed:
- No! Ki ne ess a szádból, inkább hozz valami harapnivalót a konyhából!
A Szolga bólogat majd lomha léptekkel a konyha felé halad. Bekapják gyorsan a reggelit és máris a szekérhez lépteiket szedik.
- Szolga! Alaposan nézz mindent át, nehogy valamit is itthon hagyjál!
- Jó Uram! Tegnap már megtettem. Borka az ellenőrzésben segített nékem.

Duliful felöltötte a díszes mentéjét, a múltkori vásárban vett hozzávaló finom kelmét, fején pávatollas kalapja, lábán rámás csizma, így állt össze az utazóruhája. A Szolga is kicsípte magát, a lábán most talán hosszabb a nadrág, fejére vicces kalpagot rakott, Duliful ezen jót is mulatott. A lovakat is szépen feldíszítették, bőrüket csillogóra fényesítették, sörényük szépre volt kefélve, szemüket majd elvakította annak csillogó fénye.
- Hát induljunk Isten áldásával, a Teremtő vigyázza utunkat és érkezzünk meg egészségben Tömpidáriába! - mondja a Király és megveregeti a Szolga hátát.

Megy a szekér árkon-bokron, erdőn-mezőn, domboldalon. Még jó hogy a lovak oly éberek, mert néha-néha Duliful és a Szolga is elszendereg. Délutánra egy takaros fogadóhoz értek, ott megpihentek. 
 A fogadós mennyei étellel kínálta a Királyt meg a Szolgát. 
A lovak kaptak hűsítő vizet és a kovács keze alatt patkóik felfrissültek. Kicsit egy kényelmes pamlagon megpihentek, majd a fogadónak búcsút intettek.
- Micsoda más vidék ez a Szolga, gondoltad volna?
- Bizony Uram, sok itt a furcsaság, az ember szeme csak úgy jár! Például ott az a virág; no, hát ilyet is ki látott már?
- Eredj már te mamlasz, inkább állj meg, vegyél ki belőle egy tövet és a szekéren jó helyre tegyed! Majd otthon elültetjük és nékünk is lesz ily csoda növényünk.
Akkor még persze nem tudták: ami mellett elhaladnak, gyönyörűen nyíló leander-táblák.
Mire az országhatárt elhagyták, a nap már éppen nyugovóra járt. Éppen útjukba akadt egy szép fehér kőház.
- Eredj Szolga, kérdezd meg: szállásunk itt lenne-e?
Siet a Szolga be a kőházba, meg is fordul ő boldogan nemsokára.
- Nagyon rendes emberek lakják, nekünk éjszakára az egyik szobájukat átadják.
- Még hogy veled egy szobába? - fortyog Duliful, de hamar rájön, nincs más választása.

A szállásadók igazán jó emberek voltak, csak valami furcsa nyelven karattyoltak. Nagy nehezen azért megértették egymást, ha egymásnak mondandójuk volt, elmutogatták.
Őket ízletes étkekkel kínálták, hozzá saját maguk készítette savanyú borukat adták.
Az éjszaka nehezen ment el, az ágy kényelmes volt ugyan, de a Szolga úgy horkolt, hogy Duliful ennek hallatán csak forgolódott. Többször megrázta Szolgáját, de az csak még jobban húzta az éjszakai nótáját. Hajnalban, ahogy a kakas megszólalt, összeszedelőzködtek, szállásadójuktól érzékeny búcsút vettek. 
Az útra még elemózsiát is készítettek, olívaolajos friss kenyeret sütettek.
Dulifulnak ez a vendégszeretet annyira jólesett, a palotájába vendégül is hívta őket. 
Azzal felkerekedtek és szekerükkel tovább is eredtek.


                                                               -2-

Csodálatos olívafás ligetek közt haladnak, egyre nagyobb ereje van már a napnak. 
A kék égen csak úgy mosolyog, fénye egyre szebben ragyog. A távolban valamit észlelnek, rajta egy kis fehér pont billeg:
- Mi lehet ott a távolban, Szolga?
- Úgy látom Jó Uram, valami kis tócsa.
- Tócsa? Te balga, hát nem látod? A tenger az, bizony! Rajta pedig éppen egy vitorlás hajó inog.
- Tenger? No, az meg hát micsoda? - csodálkozik a Szolga.
- Hát Tömpi király birodalma. A parton ott az a nyári lakja.
A szolgának éppen szóra nyílna a szája, de meggondolja magát, annyi itt az újdonság, nem is fárasztja kérdéseivel Jó Urát.
Inkább halkan mindenre rácsodálkozik, annyi itt a szépség, új dolog, a feje csakúgy forog.
Zöldellő pálmafa-ösvényen haladnak, mellettük a tenger partján rikácsolnak furcsa fehér madarak.
- Mekkora madár! - ámul a Szolga. Jó Uram, ez meg mi volna?
- Sirály, te szamár! Otthon a könyveimben, mit Borkától kaptam, ilyet láttam már.

És éppen mikor a harangnak kongása tizenkettőt ütött, Tömpi király rézveretes palotakapujának fénye csapja meg szemüket. A kapuban két marcona őr állt, azon nyomban őket fel is tartóztatják.
-Állj! Kik vagytok? Mondjátok meg, mert a kapun addig át nem juthattok!
Duliful és a Szolga nagy riadtan néz az őrökre, azon nyomban válaszolnak is jól megijedve:
-Duliful a nevem, Duliful király, ez meg itten a Szolgám. Tömpi király vendégei vagyunk, tessék, itt a meghívónk. Így már rendben őket be is engedték.
Tömpi király és valami szörnyűséges hajat a fejükön viselő szolgák a lépcsőn várakoztak, mint a pálmafák úgy hajladoztak. Dulifulnak kedve lett volna jót nevetni, de magát összeszedte és nagy komolyan néz a mókás emberekre. A Szolga is alig bír magával, Duliful rá is parancsol összeszorított szájjal:
- Ne merj kacagni hallod, mert azon nyomban a bokádba rúgok!
Lekászálódnak a szekérről, bizony a lábukat már éppen, hogy érzik.


















Tömpi király termete alig hagyta el a földet, széle-hossza egyforma, az ember úgy érzi, 
vigyázni kell rá, el ne guruljon.
- Légy üdvözölve szerény hajlékomban! - mondja, azzal már Dulifult kézen is ragadja.

Szegény Szolga alig bírt menni utánuk, mert Tömpi, mint egy golyó, úgy elindult. 
Közben Duliful így szólt:
- Hadd adjuk át az ajándékunk, szegényt megviselte a hosszú út! Ez egy törperózsa, egyenes a rózsalugasomból hoztam, hogy majd nálad illatozzon. Tömpi király így felelt:
- Köszönöm! Örülök az ajándékomnak, szólok a szolgáimnak, locsolják meg, majd keressenek neki egy fejedelmi helyet.
- Frissítőt! - mondja Tömpi király hangosan, azzal már ott is terem egy furcsa haj, ami nem más, mint egy fehér paróka.
- Foglalj helyet a márványszalonban! Nézd a közepében mily gyönyörű ez a márványóra!
Duliful szólna, ha bírna, de Tömpi folyton-folyvást rákezd újabb és újabb mondókára.
Mikor végre talán levegőt vesz, Duliful magán gyorsan erőt vesz:
- Ő a Szolgám, jó barátom! Még nem volt rá alkalom, most bemutatom.
- A Szolgád a barátod? Nálunk Tömpidáriában ilyen nem szokásos.
- Igen, azt látom. Hát ennyivel másabb az én országom.
Tömpi király zavartan nevet, nem tudja, hogyan is értse ezt a viccet.
- Hát, ha nálatok ez így van, miért is lenne nekem ez nagy baj? Azzal egy akkorát nevet, mind kifehérlik a fogának hegye.
- Szolga! - tapsol egy nagyot, erre egy furcsa haj már ott is hajlong. 
- Kísérd fel a vendégeinket szobáikba, vacsoráig mindenük ki legyen pakolva. 
Vacsora hétkor a nagyteremben, akkorára meg legyen terítve. Addig ég veletek, a viszontlátásra, vonuljatok vissza a szobátokba! - azzal sarkon fordult, és maga után szélsebesen becsukta az ajtót.
-Fura egy figura ez a Tömpi király! Annyi szegénynek a hája, alig bírja el a lába - mondja Duliful, a Szolga ezen jót vidul.
- Menjünk, keressük meg a szobánk, nehogy megszidjon minket Tömpi király.

A szállásuk nagyon díszes volt, a falon elegáns tapéta, rajta festmények sora. Baldachinos ágy selyemtakaróval, csipkefüggöny az ablakon, rajta bordó brokát, a plafonon kristályból a csillár.
A Szolga is hasonló lakrészt kapott, bizony ő ezen nagyon elcsodálkozott.A délutánt pihenéssel töltötték, a hosszú utazáson nagyon megfáradtak, mindketten azon nyomban mély állomba zuhantak. A tengernek morajlására ébredtek, a pálmafák a széltől csak úgy lengedeztek.
Duliful magára öltötte ünnepi ruháját, felvette tűzpiros vadonatúj zakóját.
- Milyen jól áll rajtad! - dicsérgeti a Szolga. Tömpi királynak talán sose volt ilyen fess zakója!
- Ugyan már, te mafla, még hogy ne lenne neki zakója? Induljunk hát, mert Tömpi király bennünket már vár!

Az asztal már meg volt terítve, csak úgy csillogott rajta minden. A parókás szolgák csak úgy tüsténkedtek, az egyik kezében egy tál, benne gőzölgő étel.
Tömpi király az asztal mellett állt, a gyertyatartótól eddig őt nem láthatták. 
No de mikor észrevették! A hangjuk is majd elakadt, olyan mókás volt rajta a ruha. 
Vadító, citromsárga földig érő kabát, hozzá fűzött nadrág, a fején fehér paróka. 
A Szolga magában azt gondolta: „No, ez jó lenne a kertünkbe pitypangnak!”
- Remélem jól pihentetek, kérlek benneteket, foglaljatok helyet!

Tömpi alig érte fel az asztalt, pedig a széken vagy három kispárna volt. A lába alatt egy kis hokedli, ami mindig fel akart dőlni. Hozták a hajas szolgák egymás után a fogást: először fűszeres kacsamáj, hozzá illatos kalács, a másik tálon kagyló és rák, majd tömpidai leves követte, melyhez járt egy érdekes kis csésze. Duliful és a Szolga már az első fogás után jóllaktak, de a hajas szolgák még rengeteg tálcát hoztak: rozmaringos bárány zöld füvekkel, galambcombok színes öntetekkel, nyársra húzott húsok zöldséggel tűzdelve, borjúpörkölt hosszú lére engedve. Desszertnek cukortorta dióból, fagylaltkehely, megszórva mézédes gyümölccsel. Duliful úgy érzi, a nadrágja szétszakad, a Szolga is 
sűrűn mocorog az asztal alatt. Tömpi király csak tömte magába az ételt, mindenből duplán mert, a tányérja egyfolytában púpozottra telt. 
A Szolga csak csodálta, közben ezt gondolta: 
„Azt a tetemburáját! Ennyi étket megenni? Hová tudja ezt magába betenni?" 
S már a látványtól rosszul kezdett lenni.

-Vacsora után nézzük meg a szivarszobát - mondja Tömpi király. 
A Szolga megint gondol egyet: „No, az meg mi lehet?” De jó Szolga módjára követi őket a szobába. Tömpi király valami hosszú barna rúd között matat. Gondolja a Szolga: „Lám, hát ez lenne a szivar!”
Tömpi király kínálgatja őket, de ők illedelmesen nem kérnek.
- Oly ízletes volt vacsora, köszönöm most nem vágyom szivarra. Jobban esne egy gőzölgő tea -mondja Duliful. Ahogyan ezt kimondta, már ugrik is a parókás szolga.
Az este további részében jól eldiskuráltak, saját országukról érdekes dolgokat mondtak egymásnak. Megbeszélték a másnapi programot.
- Holnap reggel, úgy tervezem, hajókázunk egyet a tengeren - mondja Tömpi király.

A Szolga arcszíne egyből fehérre vált, mert természetesen ő még ilyet sem csinált. 
Igaz, Dulifultól is e tevékenység távol állt, de ő jól leplezte gondolatát. Nagyon későre járt, mikor nyugovóra tértek, mindannyian hamar álomba merültek.
Reggel ínycsiklandozó illatokra ébredtek, az egész palotában friss kenyér illata terjengett.
Duliful és a Szolga könnyű nyári ruhát öltött, mindketten fejükre szalmakalapot tettek.
Kiadós reggeli után a tengernek partjára mentek. Tömpi király vicces, kockás rövidnadrágban érkezett meg a bárkára. Duliful és a Szolga szájuk jól eltátották, nagy szemmel csodálták, ami reájuk a tengerparton várt.
- Ennyi szépség, de gyönyörű e látvány Jó Uram! Micsoda nagy kék víz s rajta a rengeteg ringatózó bárka! És a partja! Mennyi gyönyörű, zöldellő pálmafa, ott hátrébb meg érdekes fenyőfák. Mi ez a furcsa hang, amit a fák kiadnak? A kérdést Tömpi király megválaszolja:
- Kabócák.
- Kabocák? - kérdez vissza a Szolga.
- Mi más lenne, Te balga! - mondja Duliful nagy nevetve.
A parton gyöngyházszínű kagylót gyűjtöttek, hozzá még hófehér kavicskákat szedtek.
- Hogy fog majd örülni Borka, ha ezt az ajándékot megkapja! A kavics milyen jól fog mutatni a virágcserépben, a szobájának ez lesz az ékessége. Szolga, gyűjts te is asszonyodnak, biztosan nagyon fog örülni a kagylóknak! -mondja Duliful, ahogy pont egy szivárványszínű kagylóért lehajol. A hajó már várta őket, a személyzet paróka helyett most fejére tengerészsapkát vett. Hajlongva fogadták őket, ahogy a fedélzetre mentek. 

Pompás bútorzata volt a hajónak, pálmafa-mintás napozóágyak sorakoztak. 

Kezdésnek frissen facsart citromból limonádét kortyoltak, majd savanykás, szamócás hűsítő cukorkát szopogattak. „Ez nagyon finom” - gondolta a Szolga. „Viszek is haza párat majd a markomban.” No de mikor a hajó elindult, Duliful és a Szolga gyomra is megindult. Háborgott, mint a tengernek vize, nem is tudták ők ezt elviselni csak fekve.
- Egy kis tengeri betegség, nem kell megijedni, majd kicsit szokjátok és nemsokára könnyebben tudjátok viselni - nyugtatja őket Tömpi király. S valóban, kis idő múlva mintha a gyomorháborgásuk múlna. A mosolygós napsütésben ringatóztak, a hűs tenger vízében egy kis szigeten megmártóztak. Ebédre tengernek gyümölcsét ették, hozzá tömpidai bort kortyoltak, kicsit meg is ártott a Szolgának. Egyszer csak Duliful a Szolgára mered és felkiált:
- Szolga, mi történt veled, hogy nézz ki a fejed? Mint a rák, olyan vörös vagy, hát téged aztán jól megégetett a nap!
A Szolga az arcához kap, végigsimítja azt:
- Érzem is! Lángol, mint a tűz, remélem, rajta marad arcomon a bőr!
- Van nekünk tömpidai olívaolajjal készült csodakenőcsünk, majd azzal este alaposan bekenjük - mondta Tömpi király, miközben egy óriás pogácsát rágcsál. 

A naplementét a hajóról megcsodálták, szemük gyönyörködött benne, ahogy a nap lebukik a messzeségben.
A vacsorát a nyári kertben fogyasztották, majd a további időt a szivarszobában múlatták.
Másnap reggel a parókás szolgák már serényen pakolták fel holmijukat a szekérre. 
Búcsúzóul fenséges reggelit kaptak, majd Tömpi királytól így búcsúzkodtak:
- Köszönjük a szívélyes fogadtatást, reméljük, hamarosan viszonozhatjuk és eljössz hozzánk - mondja Duliful. Tömpi király bólogat, szólni nem tud, mert torkán akadna a falat, éppen egy tömött zsömlét rágcsálgat. Mikor lenyeli a szájából a zsömledarabot, így szól:

- Ezt a tömpidai levendulavirággal díszített ládát kézzel nektek készítettem, ajándékaim beletettem. Küldök menyasszonyodnak is egy két csecsebecsét, add át neki Tömpi király üdvözletét! Hamarosan én is megtekintem országod, már nagy-nagy izgalommal várom. A jövetelemről postai úton értesítelek, postagalambom hozzád elrepítem.
Azzal átölelték egymást, vigyázban álltak tiszteletükre a parókás szolgák. 
Elhelyezkedtek a szekéren és még egyszer búcsút intettek. Tömpi király még sokáig lóbálta piros pettyes kendőjét, oly sokáig, amíg csak látni lehetett annak pöttyét. 
Mikor már kettesben maradtak és az úton a szekérrel szép lassan haladtak, megszólal a Szolga:

- No, Jó Uram, lesz otthon mit mesélni, alig várom, hogy hazaérjünk és otthon ebből a sok gyönyörűségből magunkhoz térjünk. No, meg ez a Tömpi király végtére rendes ember-féle. Igaz, kicsit mókás az ábrázata, no meg az a papagáj ruhája!
- Jól van már, te mafla! - szól közbe Duliful. Olyan, amilyen. Kicsit vicces e csepp ember.
Ezen jót vidultak, a szekérrel továbbgurultak. Hosszú út volt még előttük, de már mindketten nagyon várták, hogy kedvesüket láthassák.
20/4. rész
„Édes otthon”

- Szolga, ébredj! Ne csukd le a szemed! A szekér már oly ferdén megy! Add a gyeplőt kezembe, mert belecsúszunk a gödörbe. Nemsokára a fogadóhoz érünk, majd ott megpihenünk és felfrissülünk. Szegény Szolga csak bólogat, már olyan fáradt, hogy inkább csendben marad.
        A távolban a fogadót már látják, annak magasló, fényes tornyát. Nem is sokára megérkeznek, kapnak finom vacsorát és két takaros szobácskát. A lovakat is ellátják, őket friss szénával kínálják és forrásvízzel itatják. Az éjszaka gyorsan eltelt, jó volt az alvókája mindkettőnek.
Másnap, mikor a kakas éppen, hogy megszólalt, ők már a szekérrel tovább is hajtottak. Hosszú út állt még előttük.
- Aztán Szolga, te balga, nehogy elaludjál, ha elálmosodsz, azon nyomban szóljál!
- Jó Uram! Nyitva tartom én szemem, a gyeplőt el nem engedem! Hazáig én már kibírom, alig várom már, hogy lássam az otthonom! - mondja a Szolga.
- Hát bizony, már nekem is hiányzik Borka és az állatok, remélem, várják jöttünket!  Én már nagyon szeretném látni őket! - mondja Duliful. A szekér lassan haladt az úton, már a hegyek-dombok ismerősnek tűntek, Duliful erdői nemsokára feltűntek.
- Királyom, az erdőid már látom! - örvendezik a szolga, ahogy az ismerős tájat meglátta.
- Bizony, ez már az én földem, már a kastélyom tornyát is látom, te is látod kedves barátom? 
- Látom bizony! - mondja a Szolga ujjongva.

       A hídon ott áll Borka, haja sűrű fonatba befonva, hajában egy gyönyörű virág, hozzá visel csodás selyemruhát. Mellette ugrál Masni, Bubu és Füge, a párkányon Kifli napozik, szőre oly szépen fénylik. Borka már messziről észrevette a szekeret, zsebkendőjével vidáman integet:
- Jó Uram! Jaj, hogy vártalak! Az állatok is így voltak vele, a hídról ma el sem mentek. 
Nézték jöttödet, várták, mikor látjuk meg szekeredet! - kiabálta Borka hangosan, ahogy ott állt a hídon és mosolygott.
- Milyen gyönyörű az én kis menyasszonyom, alig várom már, hogy karjaimba fogjam! - mondja Duliful. A Szolga erre így felel:
- Nagyon kicsípte magát, téged Uram már nagyon várt. Az én asszonyom vajon hol lehet, vajon tudhatja, hogy ma érkezek?
De még végére sem ér mondandójának, asszonykája Borka mellett a hídon ott áll és ő is eszeveszettül kiabál. Nagy a hangzavar, no meg az öröm, csak úgy ugranak le a szekérről. Megöleli mindenki a saját párját, egymást kedvesen simogatják. 
Duliful szép szavakkal becézgeti Borkát, a Szolga is hasonló szavakkal illeti asszonykáját. 
Füge, Bubu, Masni és Kifli alig bír magával, ők is nagyon örülnek a királynak. A kis társaságot vidáman ugrálják körbe a kutyák, kik hangosan csaholnak örömükben.
Borka szipogva végre megszólal:
- Menjünk hát be, már meg van terítve. Vártunk benneteket minden jóval.
S valóban! A nyári kertben ott állt a vesszőből készült asztal szépen megterítve. 
Közepén gőzölgött az aranyló gyöngytyúkleves, mellette kosárban a ropogós házi cipó, egy gömbölyű tálon főtt fácánhús, gusztusos, porhanyós.
- Ez ám az igazi étek! - csettint a király.
- Az ám Jó Uram! Tömpi király házában ilyet nem tett elénk a parókás nép.

       Ezen akkorát nevettek, szinte belemelegedtek. Főfogásnak sült malacot ettek zsenge borsóval, hozzá Duliful kedvenc itókáját kortyolták, aranyló mézes borát itták. A Szolga felesége foszlós kalácsot sütött, közepébe kakaót-mazsolát töltött. Úgy jóllaktak, mint a duda, Dulifulnak csakúgy feszült hasán a nadrágja. Levezetésül a Király erdejében gyűjtött szamócás teát fogyasztottak. Ahogy gőzölgött a tea, a finom szamócaillat a teraszt átjárta.
- Jaj de jó itthon! Ez az étel, ez az illat! Nem tudok betelni vele! 
Jaj, ez úgy hiányzott nekem! - mondja Duliful elcsukló hangon. 
A Szolga megint csak igenlően bólogat, hiszen neki is nagyon hiányzott az otthona. Kicsit még beszélgettek, majd a szekérhez mentek.
- Vegyük le a ládákat, nézzük meg a sok ajándékot! Tömpi király is sok jóval meglepett bennünket, nyissuk ki a ládáját, nézzük meg mivel rakta meg.
Felemelték a díszes faláda tetejét, lassan pakolni kezdték. Egy másik, kisebb, faragott dobozba illatos szivar volt belerakva.
- No, Jó Uram, csak nem menekülsz a szivarozás elől! - mosolyog a Szolga, ahogy ezt mondja.
- Ugyan már, te mafla! Majd veled elszívom egy unalmas téli napon.
Egy szép porcelán vödörben hófehér, tenger partján szedett kavicsok zörögtek.
- Borkám, ezt a kertedbe hoztam, a virágaid alá gondoltam.
- Jó királyom! Gyönyörűek! Nagyon jól fognak mutatni virágoskertemben.

        Mikor a gyöngyházszínű, szebbnél szebb kagylókat kicsomagolták, teljesen lenyűgözték vele Borkát. A Szolga felesége is csak ámult, ő is kapott a különleges ajándékból. Volt még abban a ládában mindenféle csecsebecse, mindenki talált valamit kedvére. Alig tudtak betelni a látvánnyal, a ládában lévő sok ajándékkal. Kiflinek, Masninak, Bubunak és Fügének is akadt meglepetés: egy-egy tömpidai díszes porcelán etetőtányér. 
Késő estig kellemesen elbeszélgettek, a tömpidai utazásról színesen meséltek.












-Lassan nyugovóra kellene térni, jaj de jó lesz saját ágyunkban pihenni! - mondja Duliful, aki már nagyon fáradt és igen sűrűn ásítgat.
- El is köszönök Drága Jó Uram! - mondja Borka. Holnap újra eljövök hozzád, meggyes rétest süt az édesanyám, hozok belőle, majd elfogyasztjuk délután, kint a kertben.
- Az jó lesz kedves, csak gyere!
Borkát a kapuig kíséri, a szekerére felsegíti. Könnyű csókkal búcsúzik tőle és egy szál illatos rózsát ad még kezébe.
- Felség! Oly figyelmes vagy, annyira jó, hogy már itthon vagy!
Lágyan megsimogatja a király fejét, majd búcsút int felé. Duliful még sokáig ott áll s arra gondol: "Milyen szép és okos ez a lány!” 
 A Szolga a távolból figyeli a királyt, és elégedetten örüli ura boldogságát.
- Jó Uram - így szól a szolga - az ágyadat megvetettem, a hálóruhádat is kikészítettem, 
menj, pihenj!”
- Jól van, megyek már! - mondja a király. Szép lassan elindul a hálószoba felé és nyugovóra tér.
Feliratkozás: Bejegyzések ( Atom )