- Szolga, te balga,
hozd a csizmám, kabátom, öltözz te is, vásárba megyünk! Fügére
rakd a pórázt, a lovas szekérrel gyorsan előállj!
Szalad a szolga,
teszi a dolgát, Duliful a tornácon vár.
Halad a szekér,
zötyögnek rajta, a királynak majd lerepül kalapja.
Ahogy ott mennek a
szekérrel, Füge a szekér hátuljában szunyókál, nem zavarja őt
a rázkódás.
Egy nagy tisztáshoz
érnek, látnak is ott mindenféle szépet.
Körhinta, mi oly
magasan száll, alig bírja nézni a király.
Céllövölde,
pálcikán a babák, bólogató kutya, nehezen találja el őket a
puska.
Sok színes portéka,
brokát, selyem, mézeskalács, nyalóka és sok finom csemege, csak
legyen, ki megvegye.
- Szolga mozogj
már, a nap magasan jár! Kösd ki a lovakat, adj nekik vizet, Fügét
is vigyed! Addig itt várok rád! - utasítja a király.
Duliful
türelmetlenül vár, nagyon izgatja már a vásár.
Megjön a Szolga.
„Előbb együnk valamit!” - mondja Duliful.
Jókora kolbász,
hozzá mustár, édes málnaszörppel leönti a torkát.
Ízlik az étel,
teli a hasuk. „No, induljunk, lássuk mit kapunk!”
Az első sátornál
szép színes szalagok, gyöngyök és hajcsatok.
Duliful megáll,
rácsodálkozik, pakolja sorra bele a kosárba, jól mutatnak majd
Borka hajában.
Színes
mézeskalácsokkal van tele a következő sátor, a Szolga áll és
ámul.
- Ne bámulj te
mafla! Fogd a kosarat, vegyünk ebből párat! Feleségednek válassz
valamit, no, lássuk csak, mi van itt?
Mézeskalács szív,
közepén nagy tükör, olyan pompásan tündököl.
A Szolga már alig
bírja a kosarat, pedig még nagyon az elején vannak.
Selyemblúznak való,
pomponos topánka - majd rákerül Borka lábára!
Nadrág, rajta
aranysújtás, meg is veszi magának a király.
Édes cukorkák,
dió, mogyoró, illatuk olyan ínycsiklandozó.
Nagyot nyel a
szolga, ahogy elmennek mellette, Duliful ezt nyomban észrevette.
- Itt egy
aranypénz, vegyél belőle bőven, jusson neked meg a feleségednek!
Ugrik, a szolga,
hálálkodna, de a király legyint:” Menj már, te balga!”
- Gondolkozzunk,
mit vegyünk még, Palkónak is kell ajándék! Pávatollas kalap?
Vigyünk belőle, talán jó lesz Palkó fejére!
Fárad már a
király, lomhán felpróbál még egy rámás csizmát.
Szegény Szolga
húzza-vonja a kosarat, reménykedik, benne már más nem akad.
A körhinta tövében
egy kicsit pihennek. „Szolga! - szól Duliful. Ültél már rajta?
Tudod milyen a körhinta?”
- Drága Jó Uram!
Ilyesmit én nem próbáltam, soha nem volt pénzem, ilyen helyen nem
jártam.
- Te Szolga, itt
egy fél krajcár, no, menj és hintázzál!
A Szolga szeme úszik
a könnyben, talán álmodik, vagy mindez vele történne?
A körhintából
integet vidáman, száll a levegőben, úgy érzi magát, mintha
madár lenne.
Dulifulnak mosolyt
csal arcára, ahogy a Szolgáját hintázni látja.
Mikor a Szolga
kiszáll a hintából, kóvályog a feje, majdnem elájul.
- Szedd össze
magad! Úgy mész, mint egy részeg liba! Szólj, ha erőd már
teljesen elhagyna!
- Drága Jó Uram,
ez csodás volt!
- No, mész még
egyet?
- Köszönöm, ma
elég volt ennyi a hintából!
Visszabotorkálnak a
szekérhez, Füge már várja őket, nagyon éhes.
- Adj gyorsan enni
a kutyának, a kosarat a szekérre tegyed, vigyázz rá, hogy minden
meglegyen!
A lovakat befogja a
Szolga, Duliful és Füge felül a szekérre, a sok vásárfiától
alig férnek.
Lesz majd nagy öröm,
ha mindezt kipakolják, az ajándékokat mikor átadják, akinek
szánták!
Az úton hazafelé
jó a hangulat, ahogy haladnak a palota felé.
Ketten ők azon
képzelegnek, ma mi mindent vettek.
De mégis: a Szolga
a legboldogabb, hisz ma úgy repülhetett, mint a madár a körhintán!
